Gyors (futó) gondolatok

Üvöltos éjszakák némán megfulladnak,
Levegőért kapkodsz a saját könnyed
az örvény amiből kifelé nem táncolhatsz.
Már alig hallod a saját szívedet.

Némán szilárdan folyó éjszakák,
Lefekvés előtt bámulod
Az üresben kattogó órát,
Hogy meddig fog tartani mai rémálmod.

És keresed őt a nőt a gyilkost.
Hiányzik a párnárol, belebeszéled
a ciprust a karamellt az illatot.
Ájulás amilyen szaporán belélegzed

Egy slukkra az egészet.

Kivégzett téged is tesih az a kurva nagy szeretet.
Egy slukkra.
elszívott az élet.

a szemedben a megkönnyebbülés 

pezseg benne a stresszoldás

Ahogy elérted a buszt.

és én futok utánna 

dögölve szuszogva 

Felvillanó, cigi emlékek.

Visszhang: 

'Hazamennék. Vagy hozzád 

hozzád.'

Kár hogy a karmaiddal 

valaki másba 

kapaszkodtál.

És robog a busz 

Gomolygó füstjével 

Rám böffögi illatod.

Egy megálló 

két megálló

vajon én hányadik vagyok?

Ma táncolok veled 

talán az utolsót 

Vezetlek, te karmolsz.

Felettünk kifeszített 

Jézus, Jézus.

Valamit szakállába mormol.

Hallgatom, de elnyomja

A báli zaj 

És a zaj ahogy hidegen 

jéghidegen 

nézel rám.

Táncol velem egy idegen.

Valaki keservesen röhög.

Röhög az apró elveszett 

szétgurult építőkocka 

épületek felett.

Megvető tárgyilagossággal röhögi 

a földre hullot öngyilkos sorok 

sikamlós betűiben hordozott 

végsors beteljesülését.

Mintha mindenek felett állna 

ráharap a szabadon lengő 

egészen apró kislány szájra,

És hagyja, hogy vér buggyanjon elő.

Valaki folyvást csak röhög.

Hatalmassággal neveti, a

porban egymást ölő munkálkodó rovarok 

egymásba bogolyodó társadalmát.

Amott a homokvár tetején a magány 

apró katonája szédülő mélység felett.

Őrülten kattog a nikotin hiányos agya 

megteszi? megteszi? hátha még hátha szeret...

Imbolyogva hátralep kettőt, halványan nevet.

De egy hatalmas kérges ujj háta mögött 

Pöcköl és a szakadék tárt karjaiban a test.

Szünet, majd valaki felröhög, üvöltve röhög.

Ó megtalálod tudom, hogy megtalálod 

Az értelmet, mi a szégyenszék felett 

Tornyosuló emberi guggolásban 

Szemérmetlenül ott remeg.

Óh te megfejted, tudom hogy megfejted

Az esdekelve térdepelő női testet

A szájat ami befogadja a ragacsos nedvet 

És a síró görcsöt az ágyban a kispárna mellett.

Mert te rájössz tudom, hogy rájössz 

Mi az egész nyomorúságos ösztön tett 

Állati gyökereken vergődő nyögesekben.

Te látod tudom, hogy látod az értelmet.

Front, kettős, hármas, vagy csak a villogó nap.

Kalapács, amivel valaki kopogtat a fejemen,

És, szagos bűze van, ha becsukom a szemem;

Titeket érezlek és a villogó sárga folyékony nap,

Ahogy abszurd fényével átszűr egyetlen képet.

Szájad a száján szakálla csiklandozz

Te meg valahová a távolba suttogod:

'Hogy képzeld most is csak rád gondolok.'

Karikatúrát festettél belőle a 'Szakál metál törpe'

Napocskát rajzoltál fölé és dedikáltad cifra betűkkel

Aztán életre kelt és most üvítően villog a csöndbe

Fél fényben megvilágítva a képet, a törpét és téged.

Hang nélkül maradok én ki magamhoz suttogok 

Miért kísértesz miért kellett dedikálnod a napot a nagyot?

Ez ilyen teh, kisajátítod majd árnyénként ott hagyod.

Mit suttogjak mit suttoghatok? már nincs név a számon,

Csak a szőrszál darabok amik pecsétet zárnak a szádon.

És a villogó kép ami túl valós ahhoz hogy elhigyjem 

Te mindig az igazat suttogod hangodon szelíden.