Segítség, nem tud úszni az aranyhalam!

Reggel van.

Még mindig

élek.

Tudtam.

Az ember

már a cigis

dobozon

feketélő

halálos

ígéretekben

sem bízhat.

Leülék verset írni. Töröm a fejem. Öszpontosítok. Lemegyek alfába, megérintem a tudatalattim fenekét.

Hoppá...

Valami... felrémlik... dereng... igen... az ihhhlet... yeah! (vagyis magyarul: azágyélusátneki!)

Megvan az első sor. Teljes. Gyönyörű. Az énem része.

"Ej mi a kő, tyúkanyó..."

Aztán lassan... a ködből kibontakozva jön - mit jön, elémront a második sor is:

"Tán csodállak, ámde nem szeretlek..."

Oké.

Petőfi megelőzött.

De jó úton haladok, igaz?