Segítség, nem tud úszni az aranyhalam!

Emelkedj fel önmagad felszínére, akár egy dombra; és ahogyan a határtalan ég mélyén elveszted a behatárolt csillagokat: az állandó személyiséged felett elporlad a változékonyság lényege. 
Nincs az az ember, aki úgy gondolná, hogy a születéskor kezdet nélkülivé válik, vagy talán anyagtalanul veszti el helyét az időben és térben. Az élet nem megszületés, nem is tovább-kezdés; az élet során felépül mindaz, ami az embernek örökkévaló, állandó része: a lényeg, a gondolat, az értelem, az egész valótlanság; és meztelenül eltűnik a felszíni réteg, amelyben nincs állandóságnak, fennmaradásnak, eredendőségnek helye.
Az embernek nem a külön-nem-léte kezdődik, hanem a lényege szóródik szét. A mai ember alig képes megkülönböztetni önmaga külön-nem-létének és létének kezdetét: önmaga nem-létét létezése nélkül, teste, érzései, tudata, időnélkülisége, állandósága nélkül csak éber, felszínes jelenlétnek képzelheti. Pedig a létből a személyes, valódi külön-nem-létbe való átmenet nem tágulás, hanem végtelen összehúzódás; nem az ébrenlét teljessége, hanem inkább a mélyálom káprázó homálya, amelyhez képest a legmélyebb álom is csak tiszta tudatosság. 
Aki feljut saját felszínének síkjára, ilyenkor magával hoz minden éber állapotot, minden gondolatot és változást, és ott van, ahol majd születése előtt, az időben, az állandóságban, ahol csak „én” és „nem-én” létezhet, mindennek mindennel elkülönülése, határolt végtelenség. Nem ragyogó fény ez, hanem árnyakon túli sötétség, mozgás nélküli elhalványuló nyugalom, érzelemmentes teljes közöny; véges állandóság, mégis mozdulatlanság, amelyben minden állandó is elbújik, akár az alvásban az ébrenlét lehetetlensége.

Az ég az igazság szennyezője; ott minden valóság felettünk van: az idő...

Az idő végtelensége, a szellem valósága, a többi sokasága. És bár a dolgok szívében a hazugság mozdíthatatlan: külön-külön semmi sem hamis, és külön-külön minden hamis.

Annyi ajtó nyílik az igazság óceánjára, és az, amelyik a legigazabbnak tűnik, az vezet el bennünket tőle. A valóság az, amelyet el kell kerülnünk, hogy száműzzük a hamis képzeletet.

A hegy, a völgy a valóság, és nem az a szépség, amit a képzeletünk a hegyekbe, völgyekbe varázsolt.

A völgy szépsége a képzeleted teremtménye, és a valóságos végesség csak egy ugródeszka a valóságos világ végtelen lehetőségeihez, amelyek azon túl vannak.

A valóság és a megvalósítás egy és ugyanaz, ahogyan a hallgatás és a befelé fordulás is összefügg. A valóság érzékelése olyan, mint a halál spontán teremtése, és érdes tárgyakat varázsol elő a jóllakott undorból. A valóság a semmi öröméért pusztul el, és mindaz, amit elpusztít, a giccs, a mozdulatlanság, az unalom: hamis és hazug.

Az égben, ami nem teremtett és örök, azt délibábként gúnyolják, de maga a valóság nem látszik a mindenségbe kilökődni. A valóságos-ami, amibe a lét kiürül: a képzelet; és a kevés kapaszkodó értelem álmában csak az nem képzelt, amit éppen elképzelt, amit másokban valóságosnak, kézzelfoghatónak tapasztalnak: gyémántkeménység, saját kérgükk, amorf kárhozatuk állandó rejtőzködésük ellen.

Egy hópehely, egy szivacs, egy kőtábla, egy öreg kutya, egy kalap, mind rád néz: egyik sem volt soha, örök, végtelen, közös, elcsépelt, a részem. De ami közös bennük,  csak az az övék, az elmúlás, a pusztulás, a határtalanság, a nem-egy, az elkülönültség. A nem-lét sokféle formája.

Mindig ugyanaz a meg nem születő és el nem múló formátlanság: a halál. Mindig itt és most, a körforgás örök lelke: a nem-lét.

A világ csendes szemlélése: az énről való leválás. A megfoghatatlan belső világod úgy különbözik a semmitől, mint a zsebes ruha a halott lélektől.

Nappal a tűző napon átkozódsz: Milyen kicsi vagyok! Nem hallod: minden cselekedeted az örökkévalóságot várja legbelső atomjaidban.

Az egyik testtől a másikig kisebb a távolság, mint két atom között.

Az állat végesnek érzi az időt, de magát olyan szabadnak, mint egy olyan hatalmas réten, amelynek magassága és mélysége nagyobb, mint millió fényév.

Senki, aki nem tud kiszabadulni a mikroszkopikus valóság magasságaiból, nem tudja magát hatalmas fallal körülvenni, képtelen a társadalmi koncentrációra, és a falak hiánya ellenére kívül reked.

A teljes tudatlanság a vízé és a felöltöztetett testé. A mindent-nem-tudás azonos a semmit-sem-tudással. 

Fordulj el az árnyéktól, de ne tagadj meg tőle semmit. Akinek szüksége van arra, hogy kérdezzen: különálló a felelettől. 

Mihelyt butább vagy bárkinél: okosabb vagy mindenkinél. Hogy butább legyen, ezt helyesen csak a tanítvány teheti, aki „butább"-ságából eredő okosságával nincs tisztában, és akinek részéről a hallgatás kevélység: a beszélő bolondot felülmúlja a hallgató bölcs. 

A hazugság, mihelyt elhallgattad: már nem hazugság; legrosszabb esetben is csak gyenge eltávolodása a hazugságtól. A bolond csak addig bolond, ameddig beszél; mihelyt elhallgat, bölcs, mert üres tudatlanságának csak az értékes magvát rejtheti el. „Ami ebből az értékes magból sehogy sem fér ki: azt kerüld, azt hagyd" – mást nem tehet. 

Ha a hazugságot akarod elkerülni, a tanításokat csak akadályként használhatod, önmagad felszínén kell eltávolítanod.