Nagy Géza-Szabolcs blogja
Ősz
Ősz
roggyant szél fúj
a szellem-város fekete utcáin
hétköznapok skáláin
lassan csúszik a lusta idő...
halk halotti mámor vesz körül
az elátkozott tartományban
virágok fehérben
vörösben
sárgában
beteg színek
agyonázott világ
szétrothadt falevél-harmóniák
szétszedve fetreng a park
halott-esők kiszikkadt agyak...
házak falainál ordít a süket szél
s árnyékok álarc-mosolyainál
az Ősz mesél:
ha nem jöttem volna
csend sem volna...
a csend szült s arca
szürke színek rejtekében
szeretkező hajsza...
A magány dimenziói
A magány dimenziói
(kinga táncol)
lassan elolvad a járda
meztelen dióhéj-sarka
fénycsíkok légiói indulnak
harcba...
pörögve forog a vágy
kingától délre és keletre
a horizont szempillájára szegezve
északtól nyugatra
hajlik a csend...
árnyéka rabságba tart
testét szín-vágyak szítják
szeme örült fényébe
hamuszagú álmok sikoltanak....
míg táncolt...
három perc volt
a mese
az élet
a holnap...
(az eső és kinga)
hangok utáni sorok
fetrengő vízcsepp
s a rozsdás csatorna végtelen
labirintus-sötétjében
a mozgó tárgyak
meredten belehalnak
a reggelek kárpitjába vésett
semmiségbe...
(kinga sír)
egyenként fésülködött
a mozdulatlanság könnyeiben
belerezzent a tébolyult
alkonyatba úszó tükörtörmelék
a lábak elszáradva roskadoztak
az álmok megszakadtak
a szerelmek hallgattak
a tükör arca visszaverte fényét
az aprón gördülő könnycseppeknek...
Fény-ölelés
Fény-ölelés
és így és úgy tétován
elmosódó havak hajnalán
hajamba kapaszkodik
a fáradságtól részeg magány
árnyék-nyalábok ölelnek....
tovább állok.
túl az elmosódó tetőszerkezet
meredt szegletén...
túl az ölelkező ígéretek
zavaros vizű taván
újra rám vár a magány
Mindig
Mindig
mindig az emlékek szebbek
mindig az álmok édesebbek
mindig a hibásak védekeznek
mindig a halkabbak lényegesebbek
mindig a hívők ténferegnek
mindig a másak szédültebbek
mindig a merészek őrültebbek
mindig az igazak félénkebbek
mindig az erősek gyengébbek
mindig az ideálok fényesebbek
mindig a nemszép lányok szebbek
mindig az őszülök gondterheltebbek
mindig a félők féltékenyebbek
mindig a bátrak nyögdécselnek
mindig a szavak raknak tesznek
mindig a mondatok meredekebbek
mindig a rímek ölelkeznek
mindig a patkányok melegednek
mindig az évek keskenyebbek
mindig az utak szélesebbek
mindig a jóllakottak éhesebbek
mindig a virágok kedvesebbek
mindig a szemek nedvesebbek
A korlátok összemosódnak
A korlátok összemosódnak
gyöngyszemeknek tűnnek soraim
egy gondolatnyi metszés-füzéren
város az élet
nyüzsgő...kavargó...bosszúálló
tudatom rímszegletén
átlépek egy n.-ik dimenzióba
s tenyeremben meghal a város....