Explicit semmi

szárító édes

terítő tükörítés

húzító lázdobálás

espedő földönszállás

odvító hábortalan

fellegő széltudatban

kopkadó agyvirágok

onvadó olvadások

nyippan a kádbafúlás

dobban a csöndbezárás

lámpuló fénycsontok

szárnyakat vattítok

ritkuló könnyzaj

könnyülő ricsaj

elmülő szívzaj

elmúló sóhaj

 jaj

Kopogó eső, léptek rohannak, fa ropogása, puha pocsolya. Ragadós sár a lábra nagy cipők kopott talpán, kavicsok szorulnak a szívek közé, egy babakocsi mellett szorongva elfogy a levegő, és tudjuk, amit tudnunk kell. Három óra alvás után olyan hangok, amik nincsenek, nem voltak, talán lesznek, ez sem biztos, túl szűk az a hely, ahova be akarunk férni, szorítja a mellkasunkat. Autóablaküveghez nyomott fej, az út gödreinek ütése a koponyán, egyre fájdalmasabban mégis egyre elviselhetőbben. Az átázott zokni és a vizelés véresen fájdalmas szúró érzete, úgy tűnik ma sem eszünk, nem is baj, én nem akarok már mást, csak száraz zoknit húzni.

Kint vagyunk. Én még olyan gyerek vagyok, akit hazavárnak. A félelemnek csak a hold szab határt, másodjára már nem tesszük meg, az elsőnél felrobbant a mindenség, feleslegessé válik lassan minden kapcsolóelem.

Sose akartam igazán, talán ezért nem sikerült és ezért nem tudtuk megtenni.

Nem is esett akkor az eső, csak én képzeltem azt.

[...]

Miért van ez? Hiba. kék folt.

Tompuló ég, ég. Felhősav
szennyezi be a teret, még. még
levelek közt haldoklik a nap,
a kislány, a kislány, elmart.
Kitart-e még a lehorzsolt könyök,
a szavak, gyertya ég
a szemgödörben, hull a menny
darabokban, lepattogzik. menj.
csend.


Kéken havazik odakinn, és a céltalan önmegváltás nem következik be.




/2017 tavasz/

Minden évben mezítláb, a hóban.

Macskanyávogás.

Talán az eleje, talán a vége.

Első lesz, vagy örökké?

S amíg az idő leszopogatja

a csontomról az elmúlást,

ki fogja hordani a bőrömet?

Valóság-színe van

a hajszálakból rakott tűznek,

csak azt nem tudja, merre száll a füst.

/2016. június 

éhes hányinger elment a tél elmentél elmentem mentünk fogtuk

mit csinálsz most hol akad fenn a szemed

duzzadt még az orrsövényed falán és a pálcikasejtjeidben

megbúvó szomorúság amit nem mutatsz ki még egy macskaszőr kedvéért se

de valamiért ragyog a lelked meg te amikor látom rajtad s az utolsó percekben

visszafogod azt amit én nem tudok visszafogni