Explicit semmi

Hullámvonal

 

Émelyítő lassúsággal fullad meg,

de nem kérdez és nem válaszol.

Haszontalan gyapjúmenedék a gondolatok mögött,

azon is túl –

a meghalás gyönyöre.

Kínzó pontossággal, türelmes mozdulatokkal

önti el a vér a homlokot.

Puha pamutmellkasba ütközik az ököl,

hogy az alvadt öl forróságát felválthassa

hideg beton, éjjeli pad az utcán,

vaskorlátok a bordák körül.

Reszkető térd – a gyilkosság

elkerülhetetlen, ha a gondolata felmerül.

A gyilkos mindig fél.

Jupiter kisasszony hallgat, vörös

légszomja terjed centrifugálisan,

az összekulcsolt ujjak ellágyulnak,

majd tériszony, rettegés – valami nem enged.

A gyöngyöző vércseppeket nézi,

és elfordítja a fejét.

miért pont ez?ugye, mennél már haza?

átlagosan hány poharat törnek el?

megd_gtad?

ezeket kérdeztem,

néha meg hallgattam.

és te szégyellted magad

amiatt, ahogy viselkedtem.

pedig csak úgy csináltam,

mintha nem látnám, 

hogy mennyit mosolyogsz,

mikor én is ott ülök melletted.

nem érted, hogy mi miért,

és meg sem próbálhatom

elmondani.

jó d_gást, ha hazamentek.

köszi, nektek is.

szárító édes

terítő tükörítés

húzító lázdobálás

espedő földönszállás

odvító hábortalan

fellegő széltudatban

kopkadó agyvirágok

onvadó olvadások

nyippan a kádbafúlás

dobban a csöndbezárás

lámpuló fénycsontok

szárnyakat vattítok

ritkuló könnyzaj

könnyülő ricsaj

elmülő szívzaj

elmúló sóhaj

 jaj

Miért van ez? Hiba. kék folt.

Tompuló ég, ég. Felhősav
szennyezi be a teret, még. még
levelek közt haldoklik a nap,
a kislány, a kislány, elmart.
Kitart-e még a lehorzsolt könyök,
a szavak, gyertya ég
a szemgödörben, hull a menny
darabokban, lepattogzik. menj.
csend.


Kéken havazik odakinn, és a céltalan önmegváltás nem következik be.




/2017 tavasz/

zöld hangok temetnek el.

elmerülök a szőnyegben, és harminchárom

centiliter után

már hullámzik a padló.

kitekert végtagokban

várakozik a csend. készülődik

a kimondhatatlan. tűzben

menni el, a vágóhíd alatt,

valaki olyannal,

aki nem létezik,

és abba szeret bele, hogy igazából

semmi nincs.

azt hiszem, a világot csak képzelem.

megfázott a lelkem.

mindig ugyanott harapom meg a számat belül.

a vasízű eső

feketíti a homlokomat.

levélből font daganat,

kristályos alattam az ég,

és minden kifújt lélegzet

egyre jobban egyedül hagy.

 

2017. augusztus 14.