Explicit semmi

szárító édes

terítő tükörítés

húzító lázdobálás

espedő földönszállás

odvító hábortalan

fellegő széltudatban

kopkadó agyvirágok

onvadó olvadások

nyippan a kádbafúlás

dobban a csöndbezárás

lámpuló fénycsontok

szárnyakat vattítok

ritkuló könnyzaj

könnyülő ricsaj

elmülő szívzaj

elmúló sóhaj

 jaj

Minden évben mezítláb, a hóban.

Macskanyávogás.

Talán az eleje, talán a vége.

Első lesz, vagy örökké?

S amíg az idő leszopogatja

a csontomról az elmúlást,

ki fogja hordani a bőrömet?

Valóság-színe van

a hajszálakból rakott tűznek,

csak azt nem tudja, merre száll a füst.

/2016. június 

éhes hányinger elment a tél elmentél elmentem mentünk fogtuk

mit csinálsz most hol akad fenn a szemed

duzzadt még az orrsövényed falán és a pálcikasejtjeidben

megbúvó szomorúság amit nem mutatsz ki még egy macskaszőr kedvéért se

de valamiért ragyog a lelked meg te amikor látom rajtad s az utolsó percekben

visszafogod azt amit én nem tudok visszafogni

kopott zsírszag
húgyszag
farmerbe csomagolt döglött kismacskák
narancssárga kemence
félig leomlott
zöld fal zöld minta fény zeller
ráncok félszem
fél fél fél 
leves
gennyes seb a fül tövén
 

zöld hangok temetnek el.

elmerülök a szőnyegben, és harminchárom

centiliter után

már hullámzik a padló.

kitekert végtagokban

várakozik a csend. készülődik

a kimondhatatlan. tűzben

menni el, a vágóhíd alatt,

valaki olyannal,

aki nem létezik,

és abba szeret bele, hogy igazából

semmi nincs.

azt hiszem, a világot csak képzelem.

megfázott a lelkem.

mindig ugyanott harapom meg a számat belül.

a vasízű eső

feketíti a homlokomat.

levélből font daganat,

kristályos alattam az ég,

és minden kifújt lélegzet

egyre jobban egyedül hagy.

 

2017. augusztus 14.