Vers

gargyazsolt•  2013. január 26. 16:03

Egy jégtáblán állok reszketeg,
bizonytalan. Folyton megcsúszik lábam
s térdre borulok minduntalan.

Noé bárkája ez; rajta mind a vadakkal.
De ha szárnyam nőne,- félelmem helyett
elszállnék a madarakkal.

S maradna minden állat, mit felednék
minden áron, s ott hagynám azt is
szívesen, mi gyerekkori álom.

Ott hagyhatnám majom kezem,
mivel fejemet vakarom csak, ha tenni kell,
s elszórhatnám halpénzemet, hogy
vágyaim uszonyát ne borítsa el.

Elhagynám végre csörgőmet is, mit vidáman
rázok, ha sziszeg a halál.
S messzire szaladnék egyszarvú fejemtől
min a kétkedő szerelem új szarvat talál.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Kicsikinga2013. január 26. 17:53

Micsoda kincseket rejt ez a blog!

gargyazsolt2013. január 26. 17:48

Nagyon szépen köszönöm Erika, és Jolán!!!

Molnar-Jolan2013. január 26. 16:41

Néztem mit emelnék ki, de végül az egészet mégse akartam...az utolsó két versszak katarzis!

gargyazsolt2013. január 26. 16:39

Nagyon szépen köszönöm Erika!!

BakosErika2013. január 26. 16:37

Jól írsz, nagyon jól!
Gratulálok!