A halál apoteozisa

gargyazsolt•  2016. január 2. 20:31

Fekete hó esett a minap s a kertek alatt elolvadtak a fák.


Kitágult szembogár zihált el felettük
s megfulladt minden virág.
Az illatok hegyéből csak vérrög maradt,
ereimben keringett, majd a Napba szakadt
s kioltott mindent mi hajnalban fáj


Millió út mentén lettem a táj.


A feketén hullámzó folyóparton 
kavicsokat rugdosott az értelem.
Konok fejével rám se mert nézni.
Tudta, hogy nem hisz semmiben.
S mintha Isten vált volna emberré
s most elsírná magát,
egy végtelen, döbbent pillanatra 
a világűr nem tágult tovább.
S most hárman borultunk az apadó gátra
Isten, én és a gyerek,
s míg elmállott teremtő pillantásunk
merengtünk a nem-lét vize felett.
A csillogó Tejútra felnézve
ellőttük vágyaink nyilát, s egyszerre, 
még egyszer, utólszor
leömlött hozzánk a világ.
S elmosott hófödte eszméket,
eretnek könnyeket, emléket,
s egymásra boruló halmaink'


Nem emlékszik ránk senki más
csak a mindenért kárpótló elmúlás
A mindenért büntető elmúlás
















 







Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Szenorbi2016. január 3. 21:09

Átjött! :) Jó lett...
Norbi

petruchio2016. január 2. 20:46

hogyan helyezed a halált az emberek és Istenek közé?...