A hiány dala

Amíg a lelkem langy esőben ázva

kereng a lenge délibábra várva,

addig szerelmem mintha ott se volna,

kapaszkodik mohón a csillagokba.

Amíg magányom csenddel átfonódva

igyekszik szűnni, s már a földbe bújna,

addig szívemben mélabú merengve

emészti kínjaim, bár messze menne.

Amíg hiányzol én hiába égek,

legyűrnek engem lám a messzeségek,

addig szemednek tünde villanása

nem ér el hozzám, hogy szívem kiássa.

Amíg csak álmodunk titokban arról,

mi lesz, ha egyszer majd mellettem alszol,

pedig szivárványként az ébredésed

borulna rám, s elűzné szenvedésem.