A jövő hírnöke 03.

12 novella a múltról, rövidfilmként életre keltve. Ennyi videó file volt mindössze a számítógépen, amik ráadásul nem is működtek jó ideig. Ám három év elteltével arra lettem figyelmes, hogy a Menedékben található egyetlen monitor bekapcsol magától, és elindult az első rövidfilm. Gömbivel nyomba célba vettük a szobát, melynek berendezése csak egy karosszék, a számítógép, és a monitor volt. Kényelmesen elhelyezkedtem, míg a kis gömblény szokás szerint három méternyi távolságra lebegett tőlem.

„Nagyszerű, pár órányit mozizhatunk, aztán már csak 37 évet

 kell várnom, hogy kiléphessek a Menedékből.” gondoltam

 nem túl optimistán, amit Gömbi szóvá is tett.

„Te semminek sem tudsz örülni?”

„Hát az emberek már csak ilyenek néha.”

Gömbi úgymond egy újabb kérdéssel felelt, ami teljesen jogos volt.

„Tehát már teljesen biztosra veszed, hogy ember vagy?”

Mielőtt leírnám válaszomat, felidézek egy régebbi beszélgetésünket.

A lenullázott időszámítás szerint jelenítem meg a dátumot, mivel,ha a régit jeleníteném meg, egyértelművé válna, mikor tört ki az Utolsó Háború. Annyit azért hozzá teszek, az 1960, vagy utána születettek között lehet, hogy lenne, akit sokkol ez a dátum. Persze minden bizonnyal fél százaléknyit tenne ki maximum ez az arány, hiszen a többiek biztosra veszik, hogy mindez egy kitalált történet. Ám egy embert sem szeretnék lelki hullámvasútba ültetni még csak pár másodpercre sem.

Úgy gondolom, lesz,aki ennél a résznél abbahagyja „ a jövőből érkező üzenet” olvasását, így minden jót kívánok neki, és a többieknek folytatom.

0002 02. 18.

„Három éve vagyunk összezárva, és fogalmam sincs róla ki vagy.” indult a beszélgetés az én felvetésemmel, ám Gömbi simán visszájára fordította a dolgokat.

„Az még hagyján, hogy nem tudod ki vagyok, de önmagad származásával sem lehetsz tisztában.”

„Miről beszélsz? Tudatom alapján, a Föld bolygón élő humanoidok fajába tartozok, mely egy cyborg testbe lett átültetve.”

„Semmiféle bizonyítékod nincs erre, hisz a Menedéken nincsenek a vizsgálathoz megfelelő műszerek, hogy bizonyítást nyerjen emberi mivoltod.”

Persze korábban ez már bennem is felmerült, de mint akkor is, most is elhessegettem a kételyt, akár a pofátlankodó legyet a frissen vásárolt hot-dog közeléből. Az már más kérdés, hogy az ilyen legyek általában visszatérnek.

„Számomra elég bizonyíték, hogy az emberiség múltja nyitott

 könyv számomra. Jó, a saját múltamra nem emlékszek, de

 majd bizonyára fokozatosan visszatér az is.”

„Egyszerű módja van, kiderítsd ember vagy e, vagy sem.”

 jegyezte meg Gömbi, és ekkor jött el az a pillanat, mikor az

 általa szigorúan betartott 3 méternyi távolságot megszegte,

 és mintegy fél méterrel közelebb lebegett hozzám.

 Természetesen rögtön feltünt, de próbáltam elviccelni a

 dolgot.

„Hé, elromlott a térérzékelőd?” kérdeztem zavart vigyorral,

 és már ösztönösen hátrább léptem volna egyet, de mégsem

 tettem. Talán mert az ösztöneimnél is erősebben átjárt, az a

 hatalmas hömpölygő folyamként lelkembe áradó

 érzéskavalkád, mely egyszeriben elárasztott. Írnék

 részletesebben is minderről, de az emberi szó kevés rá,

 annyira összetett, és intenzív volt. Úgy éreztem két részre

 szakadok. Szeretnék közelebb lépni a lényhez, hogy még

 mélyebbre merüljek a folyamba, de egyben menekülnék is

 előle, mert akár mindörökre elnyelhet.

Végül a kompromisszumos megoldást választva tapodtat

 sem mozdultam.

„Most hunyd le a szemed, és gondolj Istenre.” - kérte Gömbi.

Megtettem, és egyszeriben bizonyosságra lelve tisztán éreztem, hogy ott van velünk a Menedékben. Akár az idők végezetéig „elviseltem volna” ezt az érzést csukott szemmel, ám néhány másodperc múlva köddé foszlott, a rideg valóságot hagyva maga után. Kinyitva szemem Gömbi már ismét három méternyi távolságra volt tőlem.

„Te...Te lennél?...” kérdeztem elharapva a „bűvös szót”.

„Hozzád hasonlóan én sem tudom ki vagyok.” cáfolta meg Isteni mivoltát. „Ám azt szinte biztosra veszem, hogy te nem lehetsz ember.”

„Már megint jössz ezzel, hogy belém látsz, s jobban ismersz, mint én önmagam.”

„Szó sincs erről. Egyszerűen csak gondolj Istenre, és megérted miről beszélek.”

Megtettem.

„Hát ezt benézted, mert megannyi emlékem van róla, ha mondhatom így.” tudattam vele némi önteltséggel az eredményt.

„Nem az emberek múltbéli feltevéseire, hitére vagyok kíváncsi. Azt felejtsd most el mindet. Te magad mit érzel, ha rá gondolsz?”

Megtettem ismét, amit kért, sőt még le is hunytam hozzá a szemem.

Hosszú másodpercek teltek el, és vártam, hogy megérintsen legalább részben az-az érzés, amely közelségétől átjárt. De hiába.

Kinyitva szememet, zavarodott döbbenettel bámultam magam elé.

„Sajnálom, hogy épp én szembesítettelek azzal, hogy minden bizonnyal nem vagy ember.” jegyezte meg anélkül, hogy

 közvetítettem volna felé gondolatban, amire én is

 rádöbbentem.