A jövő hírnöke - Ha Isten lejönne közénk

/Ez a novella fontos része a regénynek/

„Lehet már köztünk él régen,

De eddig még senki sem ismerte fel.

Itt lent, ne keresd Őt a fényben,

Csak sikátor mélyén,hol éhezőkre lel.”

Valami azt súgja, ha Isten lejönne közénk, koldusgúnyát öltene, és csak

 ülne-ülne egy forgalmas utca járdáján. Bizonyára kezdetben lelkét

 boldogság töltené el, hogy habár nem fedheti fel kilétét, de itt lehet

 közöttünk, nem csak a távolból kíséri nyomon lépteinket. Ám attól

 tartok nagyon hamar ténylegesen koldussá válna a járdán ülve, mert az

 emberek nagy része úgy sietne el előtte, hogy rá sem néz.

„Pillantása mindent elmesélt,

Pillantás mégsem válaszolt.

Pénzt, ő még sohasem kért,

A Szeretet koldusa volt.”

Azonban, akik mégis ránéznek, általában csak közöny, vagy ellenszenv

 árad lelkükből. „Ingyenélő!” „Menne inkább dolgozni.” „Biztos piára

 kell neki az összekoldult pénz.” Az arcukra van írva , hogy mit

 gondolnak, még a fejükbe sem kell néznie, pedig megtehetné.

Egyszeriben kétely hasította át, talán rossz ötlet volt lejönnie a Földre. Be kell látnia, még mindig csak a hozzá vezető út elején járnak az emberek. Legszívesebben felállna és egyszerű, tiszta szavakkal szólna hozzájuk, beszélne jövőjük zálogáról, a Szeretetről, de ehelyett csak szomorúan maga elé nézve lehajtotta fejét.

„Pedig a Szeretetnél nincs egyszerűbb dolog a világon.” gondolta. „Csak

 teret kell engedni „Számára” és árad-árad feltartóztathatatlanul. De az

 ember mindössze apró résen keresztül engedi be lelkébe. Úgy alkottam

 meg őket, hogy a saját döntésük legyen, amikor kitárják lelkük ajtaját.

 Ám ehelyett csak egyre több retesz kerül fel az ajtóra.”

„Mosolyt alkotni

Bánatból,

A porból felkelni

Jó párszor,

Rácsodálkozni

Istenre.

Az élet értelme

Mi más lenne?”

Elmélkedését apró vakkantás törte meg. Felkapta fejét.

Egy kiskutya épp Őt vizsgálgatta kíváncsian, apró tappancsain toporogva. Vakkantott még egyet, mire Isten elmosolyodott.

- Igen, látom hogy itt vagy. Mit szeretnél? -

Pillantásuk találkozott, s nyomban feleslegesnek érezte kérdését. Két dologra vágyhat ez a kutyus, de mivel még egy kenyérdarabka sem volt nála, „csak” a másik dolgot válthatja valóra. Így hát óvatosan előre nyújtva kezét megsimogatta. Mindössze néhány apró mozdulat volt, mégis tán többet ért a kis lénynek, mint a világ legnagyobb velős csontja. Összerezzent az érintéstől, de mégis egy helyben maradt. Már nagyon régen érinthették így, sőt talán még soha. Istennek nem kellett a lelkébe pillantania, hogy érezze magányát, szomorúságát. Szerette volna kezébe venné, és átölelni, de nem támaszthat benne hamis reményt, hogy végre gazdira lelt.

- Nézd anyu, de aranyos. - állt meg egy kislány előttük. Piciny

 hátizsákjából plüss nyüszi „kandikált rá” a nagyvilágra.

- Igen, de nem érünk rá, elkések a munkából. - felelte édesanyja az órájára pillantva.

- Csak cseppnyi időt kérek neki. - guggolt le a gyermek, és Istenre pillantott. - Megsimogathatom?

- Őt kérdezd. - biccentett a kérdezett a kutyus felé.

A kislány kérdően a serényen farkcsóváló állatkára pillantott, mire az vakkantott egy aprót.

- Megengedte. - mosolyodott el Isten. - Érintéseddel csenj bátran egy kis boldogságot életébe.

A gyermek megtette, de édesanyja már néhány másodperc elteltével hozzáhajolt, és lágyan megfogta karját.

- De most már tényleg menjünk...

- Még egy percet adj számára anyu. Vagy sajnálod tőle a boldogságot? - pillantott fel rá gyermeke, mire zavartan elmosolyodott.

- Őőőőő... Dehogy sajnálom. Na jó, de tényleg csak egy perc. - tette hozzá, ám aztán a modern világ legnépszerűbb vívmányának hála kicsivel több lett a percből, mert a barátnője kereste mobilon.

• MONITOR SZOBA -

„Kutyus, és kisgyerek. A szokásosan az olvasók szívét megcélzó gagyi történet.” jegyeztem meg Gömbi felé pillantva. „Szerintem jegeljük, aztán majd visszatérünk rá.”

„Én másképp érzem, de még szerencse, hogy nem vagyunk egyformák. Amúgy Isten is fontos része a történetnek,ha nem vetted volna észre.”

„Ő minden földi eseményben jelen van, csak itt konkrét szereplővé vált, azért nem említettem meg.”

„Ez meglepően értelmes megnyilvánulás, a fentebbi nem túl magas intellektusra utaló gagyizás után.” kaptam egyszerre hideget és meleget Gömbitől. „Javaslom nézzük tovább, és bízok benne, a végére változik a véleményed.”

„Legyen óhajod szerint.” fordultam vissza monitor felé.

- Mi a neve a kutyusnak? - kérdezte a kislány, a simizést egy pillanatra sem abba hagyva.

- Még nem tudom, mert én is csak nem rég ismerkedtem meg vele. - felelte Isten, miközben pillantása megakadt a továbbra is mozdulatlanul kandikáló plüss figurán. - De te a nyuszidat már biztos elnevezted.

- Igen. Nyufi Nyuszi a neve, mert aranyos. - szögezte le a gyermek a tényeket, aztán hátranyúlt, és óvatosan kihúzta az állatkát a hátizsákból.

- Tessék. - nyújtotta át Istennek. - Azt mondta még a hátamon lustálkodva, hogy kedvel téged, és szívesen itt maradna veled. Nagyon szeretem őt, de épp ezért nem állhatok a boldogságának útjába.

Isten átvette a nyuszit, s tán először létezése alatt néhány pillanatig nem találta a szavakat. Megannyi felnőttben hiába kereste önmagát a korábbi percekben, s most, egy apró gyermek élesztette fel számára a reményt.

- Ez nagyon kedves tőled, ám... - kezdte újra szavakra lelve, de a csöppség máris „elnyisszantotta szavai fonalát” Úgy tünt a szerepek megcserélődtek, a kislány lát az Ő lelkébe.

- Nyugi, nem maradok barát nélkül, mert a kutyus érzem, hogy engem is megkedvelt.

- Tehát cseréljük el őket? - kérdezte Isten meglepett mosollyal.

- Ez egy nagyon buta kérdés volt. - fedte meg a gyermek teremtőjét. - Matricát szabad cserélni, de nyuszit és kutyust tilos. Vagyis csak úgy, ha ők is szeretnék.

- Értem, és ezentúl ezt észben tartom. - bólintott Isten. - De sajnos a kutyusnak nem én vagyok a gazdija, így jobb,ha itt marad velem, hogy rátaláljon.

A kislány néhány pillanatra elgondolkodott a hallottakon, aztán bólintott.

- Most okosat mondtál, mert a járdán nagyobb eséllyel bukkan rá a gazdi,mint az oviban.

Édesanyja épp ekkor fejezte be eszmecseréjét egy új fajta hajfestékről, így hát felgyorsultak az események. A plüssnyuszi visszakerült az eredeti gazdájához, minden adott volt az induláshoz.

- Szia kutyus. Remélem még találkozunk. - hajolt közel a hozzá a gyermek a „záró simizés” közepette, majd felemelkedve búcsút intett a „koldusnak” s megfogva édesanyja kezét, távozott.

A kutyus követte pillantásával ,aztán Isten felé fordult, mintha ezt kérdezné: „Most tényleg elmegy?”

Isten már bólintott volna szomorúan, de váratlanul a kislány megtorpant, és visszaszaladt hozzájuk. Először Őt ölelte át, de olyan szorosan,mintha sosem akarná elengedni. Aztán persze a kutyus következett, s habár „csak” néhány újabb simit kapott, de minden bizonnyal felért a kis lény számára jókora öleléssel.

- Legyél mindig jó, vezéreljen a Szeretet, és nem tévedsz el az Élet országútján. - mondta Isten búcsúzóul, de a gyermek még nem tekintette lezártnak a beszélgetést.

- Akkor olyan felnőtt válik belőlem, mint Te? - kérdezte őszinte, nyílt tekintettel.

- Erre majd szívedben leled meg a választ.

- Rendicsek, megkeresem,ha beértem az oviba. Most furcsa, de azt súgja, hogy mi még találkozunk.

„Így legyen.” szerette volna mondani Isten, de ehelyett megsimította a gyermek arcát,aztán útjára engedte....

A gyermeket, aki átölelte Őt még itt a Földön.