Vonaton

claire1994•  2018. január 13. 00:23

Egyedül ülök egy vonaton. Melletem a peronon ott áll sorban mindenki, aki eddig fontos volt az életemben. Ahogy lassan gördül ki a szerelvény az állomásról, szemügyre veszek minden üvegen túli arcot, mosolyt, szemöldök-összehúzást, könnyes szemet, vigyort, kinyújtott nyelvet. Ahogy gyorsul a vonat, az emberi alakok kezdenek összemosódni egy szürke csíkká. Aztán hirtelen vége. A végtelenbe vesző fagyos fehér táj tölti ki az ablakkeretet. Megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem valahonnan nagyon mélyről. Nem kell már senkit sem szeretnem, nem vagyok felelős senki lelki békéjéért, nem kell megfelelnem senkinek. Mindenkit hátrahagytam, lehullott rólam a tonnányi teher. Nincsen múltam, de jövőm se. Maradtam én, egyedül, üresen. A vonat egyre sebesebben zakatol, és érzem: közel a sín vége és a szakadék, amelybe édes könnyedséggel zuhanok majd bele. Senki sem fog tudni róla, senkinek sem fog fájni.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

petruchio2018. január 13. 11:36

Önmagadnak mindig meg kell felelni

skary2018. január 13. 04:08

max neked..de már későn...