Mindig ugyanaz (Szívás)

claire1994•  2018. január 13. 00:28

Szombat este 10 óra van. Pontosan 25 perce bámulok lefelé a szürke Dunára. Egy hét alatt ez a második alakalom, hogy megpróbálok leugrani a Margit-hídról.

Péntek este olyan szarul lettem a 25 négyzetméteres Pannónia utcai lakásomban, hogy szimplán az otthoni csirkepörkölt-szaftos pulcsimban vágtáztam el a csodás sárga híd közepéig. Azt hittem, itt a vég. Kész. Nem bírom azt a sok szart, ami elönti az agyam. Otthon dühömben már felpofoztam magam, meg a falat is, de semmi hatása nem volt. Utána is ugyan olyan elcseszettnek és nyomoréknak éreztem magam, mint előtte. Szóval frissen pofozott arccal álltam pénteken a híd közepén, és azon voltam, hogy leugrom, bele abba a rohadt hideg és barátságtalan folyóba. Körülnéztem, hátha van valaki a közelemben, aki visszatarthatna. Igen, azt hiszem, pont ezt szerettem volna legbelül. Azt, hogy jöjjön valaki, közölje velem, mi is a célom az életben, és hogy igen, nekem azt kell csinálnom, mert azt akarom, és hazamenve tényleg akarjam, és minden legyen aztán jó és szép. Bizony. Tegnap még ilyen pozitív voltam. De mivel senki nem volt a közelemben egy szelfibotos ázsiai turistát kivéve, rákészültem, hogy na, majd most. Aztán jött az, hogy mi is történik majd a testemmel, ha a korlát másik felét elhagyja. Valószínűleg olyan hülyén esik ilyen esetben az ember, hogy eltörik a gerince vagy valami hasonló kellemetlenség történik. Az is megfordult a fejemben, hogy netán életben maradok és nyomorékként kell tovább léteznem. Arra jutottam, hogy az bizony igazi szívás lenne. Végül aztán lassan, a kudarc és gyávaság miatt megszégyenülve hagytam ott az egyszerre két féle biztonságot nyújtó korlátot, miután elképzeltem a ripityára tört gerincem.

Ma megint hihetetlen ürességet érzek. Minden úgy szar, ahogy van. Vagy ahogy nincs. Egy rohadt, kiállhatatlan alak vagyok, egy önző, gyerekes, szeretettel folytogató, undorító, hasznavehetetlen, semmirekellő, ostoba, elbaszott ember. Szardarab. Egy nagy semmi. Nulla. Egy kibaszott fekete lyuk. Nem elég, hogy minden nap fáj a létezésem, még másokat is kiszipolyozok. Elszívom a jókedvüket, az erejüket. Lenyúzom róluk a bőrt. Minél közelebb állnak hozzám, annál több rétegben nyúzom meg őket. Ez már csak így megy. Ha arra gondolok, mi lesz velem 10 év múlva, rohadtul nem látok semmit. Nem létezem. De elég, ha a jövő évre vagy a holnapi napra gondolok, ugyan ez az üresség. Olyan sok szar van a fejemben, hogy az már a semmivel ér fel. Olyan ez, mint a fényszínek. Ha összekeverem az összes színt, fehéret kapok. A különbség csak annyi, hogy az agyamban nem színek vannak, hanem több kiló hányás és fekália. Mindaz, amit nem tudott megemészteni a gyomrom. Mindaz, amit nem tudok ép (vagy nem ép) ésszel felfogni. Azt hogy miért van. Keveregnek bennem a huszonkettő év alatt ért traumák. Elbaszott gyerekkor, kamaszkor, felnőttkor. Elbaszott élet.

Nincsenek céljaim. Olyanok, amik éltetnek. Amik emberhez méltóak. A legutóbbi az volt, hogy idejöjjek a hídra. Előtte meg az, hogy megtegyem a négy lépést az ágyam és a vécé között. Előtte meg az, hogy egyek. De nem ettem. Mert minek is. Állatias lettem a napokban. Pisi, kaki, alvás. Bár, az állatok legalább esznek, ha éhesek...

Zúg alattam a Duna. Elmegy egy hajó. Kettő. Aztán semmi. Szabad a terep.

Basszameg, legalább nyitva felejtettem volna otthon a gázcsapot!

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

skary2018. január 13. 04:07

ki kéne köttetni a gázt :)

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom