Joe kifordítva

Lábak, lábak, 
Óriás lábak,
Futócipők,
Öröm, bánat.

Kiáltások,
Éljenzések,
Sikítások,
Dörmögések.

Dübörgő föld,
nagy emberek,
Hangos és gyors
Lihegések.

Szalag szakad,
Tömeg kiált,
Gratulálás, 
Sok kézfogás.

Aranyérem,
Könnyes szemek,
"Anya, én is
Futó leszek!"

Hőmérőben a higany golyóba sűrülve didereg.

Vacog nagyon az istenadta; halkan sír, pityereg. 

A versek valójában magam szórakoztatására íródtak. :)

Mese a rózsabimbórul

Kertben nyílt a három róza,

Szép volt mind, illatos.

Mindenki csak csudálhatta:

Pék, szakács és lakatos.

Minden reggel, nyolc órakor

Nyíltak ki a szép rózsák,

S bimbajukat szépen lassan

Ki is nyitogatták.

Egyik reggel, nyílásukkor

Kovács Pista gonosz lett,

Sunyi szemmel, alattomban

Egy szép bimbót letépett.

Zsebre rakta szerzeményét,

S markában szorongatta,

De a bimbó csípte kezét,

Ezért gyorsan eldobta.

Kiderült késöbbiekben,

A bimbó különleges volt:

Ki letépte szárárul,

Halál fia volt.

Aztán még később

Az is kiderült,

Hamis a tény, de nagyon,

Erre mindenki örült.

Megkönnyebbültek, ugyanis sokan

Bimbót loptak e kertből.

De jó, mondták, megtarthatjuk,

S ugrándoztak egybül.

A magyarázat, miért is

Csípte Pistát a bimbó,

Nem más, minthogy tetűt rejtett

A szép, kecsesen nyíló. 

Hogylétemről 

Hogy vagyok-é?

Így vagyok!

Miért kérded?

Tán érdeklődsz?

Mostanság nem szokás.

Késő vágy 

Váláki hijjánzik,

Szólt az öreg.

Az ajtó nyílt.

Késő vágy,

Mondta az öreg.

Gergely belépett.

Fiamnak 

Etesd meg a macskát,

Konzerv a hűtőben. 

Beszél a fákkal a bús őszi szél 

Szerbusz, susogták a fák.

Szerbusztok, búgta az őszi szél,

A bús őszi szél.

Már a fák is tudnak-

Csitt, fiam! Hadd higyjék.

Liszt Ferenchez 

A jó polgár, Ferenc,

kért tőlem egy zsák

búzát, de lisztté őrölvén.

A jó polgár, Ferenc

a szomszéd faluban, távol

éldegél, mint jó polgár.

Volt itthon még búza,

mi búza volt javából,

kitűnő hosszúszemű.

Megőrölvén, zsákba tévén

kocsisnak adtam, vinné el,

zsákra írván: Liszt Ferenchez.

Pacsirtaszót hallok megint... 

Netán zúg a fülem?

Enyhülés 

Holnap enyhülés várható,

tíz, tizenöt fok- mondá a meterologista ember.

A lejtőn 

Már hatvan,

hatvanör kilométer per óra,

és én száguldok lefelé a

szépséges szép kerékpárral,

le a lejtőn,

és már hatvannyolc. 

A szellőhöz 

Hej, te szellő,

csak ne oly sebesen.

Leviszed a kalapom,

aztán jól nézünk ki...

A lanthoz 

Te, barátom,

ne sértődj meg,

de fáj a fejem,

hidd el nekem,

mikor rajtad

játszom.

Te, barátom,

úgy gondolom,

hangoltatni kéne

lógó, lötyögő,

hamis hangú

húrjaid.

Te, te lant,

nem hallod-é?

Hamis a hangod,

szörnyű fejfájást

okoz. Ha meggondoltad

magad, s hangoltatsz,

hát fizetem.

Kisfaludy Károl emlékezete 

Három zacskós tej,

négy macskaeledel,

kettő magos zsömle-

Vagy kifli? Kezdjül újból.

Három zacskós tej,

négy magos kifli-

Nocsak, hát a bolt meg

zárva! Még ilyet, emberek!

Pedig kedd, van, ugye?

Ezzel Kisfaludy Károl

Attól a kofától, ki almát árul

megtudja, hogy vasárnap van.

Szokott és szokatlan 

Mari néni haja lila,

szokatlan és jajj, de csúnya.

Rózsa tüske kezem szúrja,

szokott dolog és nem furcsa.

Vízgyógy 

Meleg, posványos vízben

hájas öregek ülnek;

újság a kezükben,

közben pletykálnak, csevegnek.

A holló 

Félre ne értsék,

nem hollóról van szó.

Egy vagy több állatnak neve,

mi eltűnik és ló,

az, és nem más,

hogy holló.

Tudják, régen,

nagyon régen

pusztán, a szederbokor tövében

a lólegeltető ember ülénden.

Háromszáz lova legelészett,

ő pedig csak heverészett.

Fél órára elaludt, lehunyva szemét,

mikor aztán felébredt,

nem talált mást, csak a lovak hűlt helyét.

Csak annyit mondott először: ó!

Majd hozzátette: hol ló?

A magyartalan hölgyhöz 

Ó, sweet lady, szépségem!

Szavam intézem hozzád.

Jössz-e, tell me that jössz-e?

Ich liebe dich, lady.

Mondd, szeretsz?

Mily language beszélsz, sweet lady?

How mondjam, hogy understand me?

I just spreche you.

Juliskához 

Kedves szomszéd,

örülnék én annak,

ha nem vinnéd el tőlünk

az újságot, amit adnak.

Álltam sírhalma felett  

Álltam sírhalma felett,

és közben arra gondoltam,

ez nem lehet.

Hogy is lehet valakinek

sírhalma felett állani?

Legyünk emberiek,

felejtsük el szárnyaim,

és a felhőket is lábam alatt.

Álltam sírhalma felett,

s ekkor eszembe termett,

hogy elfelejtettem elzárni

mennyei lakásom konyhai vízcsapját.

Vándor éji dala 

Jajj, de sötét van,

hű, de sötét van.

Hopp, hol a föld,

melyet lábam úgy szeret?

Hol?

Mélybe estem, gödörbe.

Sötét van,

hű, de sötét van.

Művészsors

Zoltán Gábor mindig mindenkitől azt hallotta: „Ó, Gábor, nálad nagyobb művésszel még nem találkoztam!” Eleinte még egy torokköszörülés kíséretében szerényen megköszönte. Aztán egyre jobban kezdte idegesíteni. A szokásos „köszönöm” elmaradt, és hümmögéssé, dörmögéssé egyszerűsödött. Ahogy az utcára tette a lábát, azon nyomban nyolc lelkes rajongó vette körül. Így ment ez minden áldott reggel, már ki tudja, mióta. Dicsérte őt a bal szomszédja, a bal átlós szomszédja, a hátsó szomszédja, a jobb átlós szomszédja, a jobb szomszédja, a szembe szomszédja, és az attól jobbra és balra levő szomszéd. De a buszmegállóban is megrohamozták, a városi lángosos bódé előtt kanyargó sorról nem is beszélve.

Egyszer végleg elege lett az egészből. Egy teljes hétig töprengett a megoldáson. Egy hét múlva, keddi tíz óra öt perckor fény gyúlt elméjében. Sebtében a számítógéphez ült. Pár óra múlva felállt, zsebre vágta a pénztárcáját, és hangos ajtócsapkodás kíséretében elhagyta a házát. Repülőre ült, és elutazott az Amerika Maine állambeli legnagyobb és legprofibb kutatóközpontjába. Tudta, veszélyes vállalkozás, de már elege volt abból, hogy ő a legkülönlegesebb. Klónoztatta magát a tapasztalt klónozókkal, majd mosollyal az arcán távozott.

Tíz évig kellett várnia a telefonhívásra. A felesége oldalát már fúrta a kíváncsiság, de ugyanis Zoltán Gábor nem beszélt a „duplázódásról”.

Folyton a telefont leste, mert az a bizonyos hívás azt jelentette, hogy vége van a rajongóknak, az örökös zaklatásnak, a naponkénti letámadásoknak. Végre NEM Ő lesz a zseni, a NAGY művész. Hetek múlva már el is tűnik a feleségével a faluból, a várost is végleg a háta mögött hagyja.

A telefon pedig végre megcsörrent.

- Uram, íme, a tíz éves ön elkészült és tettre kész. Megfelelő környezetben neveltük, így sikerült megalkotni a hatalmas művészt. Még magán is túltesz!

- Végre- ordította a telefonba Zoltán Gábor-, beteljesült az álmom! Végre, végre nem én vagyok a legjobb!

- Küldjük? Holnap délre érkezik meg a fiú- mondta a klónozó professzor.

- Rendben. Jöhet.

Másnap egy hűtős doboz méretű kartonpapír-csomag érkezett. Zoltán Gábor remegő kézzel nyitotta ki, s a dobozból egy tíz éves Zoltán Gábor kandikált ki. A feleség elsikította magát egy „Uramjézus, szűzmária, szentpéter! ” után, míg az idősebb Zoltán Gábor kihámozta a csomagból a meglepett fiút.
Az ifjabb Zoltán Gábor pár másodpercig döbbenten állt, majd elragadtatottan kiáltott fel.

- A legnagyobb művész, akit valaha is láttam!