Joe kifordítva

Az első pár nap sírtam. Megállíthatatlanul, szívszaggatóan. Most már csak csendben ülök az ablakban, és nézem az utca forgatagát. A fákról lehulló levelek nesztelenül hömpölyögnek a levegőben.

Nem tudom, vesztettél-e el már valakit, aki olyan volt neked, mint másoknak a levegő. Nélküle nem létezel. Nélküle a világ csak egy sivár hely. Egy bolygó a sok milliárd közül. Élet nélküli. 

Legszívesebben azt kívánnád, bárcsak jönne egy vihar, egy óriási szél, ami mindent elsöpörne. Téged is, hogy ne kelljen tovább szenvedned. Vagy vigyen vissza abba az időbe, mikor még Ő is volt. 

De az óra csak előre jár. Egyről a kettőre, kettőről a háromra kattan a mutató. És te egyedül maradtál.

            Álmodozva ballagtam hazafelé a magas jegenyefákkal szegélyezett úton. Aznap valamiért még kisebb volt a forgalom, mint egyébként. Jó, ha két autó elzúgott mellettem öt perc alatt. Szórakozottan rugdostam az út szélén feltornyosuló sárga faleveleket.

Bárcsak te is itt sétálnál velem, szépséges Adoniszom- suttogtam a száraz, élettelen leveleknek. Magam elé képzeltem Olivér kék szemeit, aranyló fürtjeit. Mintha csak egy újság címlapjából lépett volna ki.

Elmosolyodtam. Újra felidéztem azt a pillanatot, mikor aznap délelőtt rám mosolygott a suli folyosóján. A szívem gyorsabban kezdett verni. Lehetetlen elfelejteni azt a mosolyt. 

Már vártam, hogy másnap legyen, és újra láthassam. Legszívesebben akárhányszor csak megláttam, odafutottam volna hozzá, és szorosan köré fontam volna a karjaimat.

Szép álmokat- sóhajtottam, és megszaporáztam a lépteimet, mert rádöbbentem, meg kell még tanulnom másnapra egy verset.

            Már sötétedett, mikor az utcánkhoz értem. Nem messze valaki az autója motorját bőgette, majd másodpercek múlva rakéta módjára indult el. Úgy tíz méterre lehettem a házunktól, mikor az őrült autós csikorogva fordult be az utcába. Hátrapillantottam. A kocsi reflektorfényei elvakították a szemem, egy pillanatig semmit sem láttam. Ösztönösen arrébbugrottam, és a kemény betonra estem. A jármű hatalmas sebességgel zúgott el mellettem, mindössze centikre lehetett tőlem. Rádöbbentem, az egész csak egy pillanaton múlt. Aztán elvesztettem az eszméletemet.

Uramisten! Hol vagyok? Mi van velem? Lassan kinyitottam a szemem. Sötét volt, csak az utcai lámpák égtek. Beugrott minden: az őrült kocsis, a majdnem baleset. Szóval még mindig az úton fekszem. Lassan feltápászkodtam, és a házunk felé indultam.

Haza érve a családomat a nappaliban találtam, a kanapéba süppedve. Apa a hírlapot olvasta, anya a Nők Lapját, Linda pedig elmélyülten festette a körmeit. Odaköszöntem nekik, és mentem volna a szobámba, de anya hisztérikus hangon utánam kiáltott:

- Jézusom, Ell, veled meg mi történt? Megvertek?

Már ott is termett mellettem, és a lehorzsolt könyökömet mustrálta. Apa felnézett az újságból, és értetlen tekintettel meredt rám, Linda pedig halkan kuncogott- gondolom, anya reakcióján.

- Csak megbotlottam a padkában... - anya bizalmatlanul méregetett, és már nyitotta a száját, hogy kifaggasson, mire Linda a segítségemre sietett:

- Hiszen te is tudod, anya, hogy milyen béna az én drága nővérem. Ha eddig nem törte el már vagy háromszor a kezét, akkor egyszer sem- ezzel rám sandított, és félreérthetetlen arckifejezéssel tudatta, hogy ezt még meg kell hálálnom. Anya csak lemondóan sóhajtott egyet, majd visszament a nappaliba.

Bekaptam egy pirítóst és felballagtam az emeletre- itt volt a húgommal közös szobám. Már megint égve hagyta a villanyt- morogtam magamban.

Kinyitottam a szobám ajtaját. Ebben a pillanatban valaki a számra szorította a kezét, és elfordította a kulcsot a zárban.