Joe kifordítva
SzemélyesDear me,
i wrote this raw and intimate poem a month ago (Feb 2020), during and online writing workshop. it's about self-reflection, being apart from the loved ones and about the current situation. now, that we have more time to think about ourselves, i think it's important to keep in mind to be kind to ourselves.
Dear me,
I’ve been dying to tell you
that you are much stronger that you think you are
how you cope with all the shit in your head
day by day
by day
you are not that sad girl who people may see sometimes
you’re good
you’re good enough
who says you’re not enough?
what is ‘enough’ anyways?
I would send you a box from the future
and put every tools and skills in it to help you out now
or, to make you really strong, I would not give anything ready
but I’d just put an invisible thing in it
an intengible love-piece
and some peanuts to chew
when you get nervous
or hungry for love
the peanuts are salty
they make you feel alive
you feel the taste
you’re so alive girl
you’re a beautiful green spot in people’s life
you know it
and, of course, you make mistakes
you are very selfish sometimes
but it’s okay
the clock is ticking in you
you’re getting older
you’re getting bolder
you do girl, you do
slowly, you’re becoming a ripe fruit
a beautiful woman -
who you already are
and your fingernails are growing too
and they got colorful and nice
and they’re touching your love’s skin
running over his sweet and soft neck
the neck what’s soft like cotton
the neck you’re dying to touch now
you feel bad now, I know girl
you had the chance to meet him before everything
went crazy
but you stayed at home
yes, you did it because of your fears
because of worrying about yourself
now you can only see his face in a video
see his smile on the screen
the screen you’ve just cleaned with sanitizer
how strange is it?
yesterday I cut my right thumb when I cooked
it openes up again and again
I wish he was here to kiss the wound
and say ‘everything will be fine‘
wild horses are running outside
from one side of the Earth to the other
they are angry and ready to kill
‘but it will be fine’ he would say
I wish he would say
‘it will be fine’ I tell myself
there’s no bad thing lasts forever
I would send an envelope to you, girl, to the future
and I’d put a spring flower in it
which I picked before the pandemic
and I would write it on a little paper:
‘we survived. I survived.‘
20.3.2020
Vonaton
Egyedül ülök egy vonaton. Melletem a peronon ott áll sorban mindenki, aki eddig fontos volt az életemben. Ahogy lassan gördül ki a szerelvény az állomásról, szemügyre veszek minden üvegen túli arcot, mosolyt, szemöldök-összehúzást, könnyes szemet, vigyort, kinyújtott nyelvet. Ahogy gyorsul a vonat, az emberi alakok kezdenek összemosódni egy szürke csíkká. Aztán hirtelen vége. A végtelenbe vesző fagyos fehér táj tölti ki az ablakkeretet. Megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem valahonnan nagyon mélyről. Nem kell már senkit sem szeretnem, nem vagyok felelős senki lelki békéjéért, nem kell megfelelnem senkinek. Mindenkit hátrahagytam, lehullott rólam a tonnányi teher. Nincsen múltam, de jövőm se. Maradtam én, egyedül, üresen. A vonat egyre sebesebben zakatol, és érzem: közel a sín vége és a szakadék, amelybe édes könnyedséggel zuhanok majd bele. Senki sem fog tudni róla, senkinek sem fog fájni.
nihil
óh, pihennék
ZÚGÓ patak partján
s gondolataim a
fûbe hullva, földbe SZÍVÓDVA
férgek táplálékává lennének
ÜRES fejjel, lélekkel
hagynám, hogy belém
költözzön a napsugár,
szétáradva beteg sejtjeim
között
így tisztulnék fehérré
és isteni selyemszövetté
Széll Kálmán tér, május 28.
Egész nap csak ültem az ablakban. Néztem a villamosokat, az embereket, akik- végtére is- a boldogságukat hajkurászták szatyrot, bútorlapot és miegymást cipelve. A sarkon egy ötvenes nő Metropolt osztogatott sárga mellényben. Az egyik hirdetőtáblára friss csirkehús reklámot ragasztott egy bajszos pasi. A 22-es busz meg majdnem elcsapott valakit. Kettőkor leszaladtam a kínaiba, ettem egy menüt 630-ért, és visszaültem a párkányra. A bajszos már nem volt ott. Fél hatkor egy csapat részeg fiatal vonult el az ablakom alatt. A szomszéd srác kihajolt az ablakon, néztem, hogy ordibál a részeg bandának a hülye. Az egyik holtrészeg- magas, szöszi, egész jóképű- nekilódította a sörösüvegét- rosszul célzott.
Öt zacskó fagyasztott borsó, bekötött bal szem, felrepedt ajkak, köszönöm, jól vagyok.
Kétség
Az érzés megfoghatatlan. Mégis, elűzni nem tudom. Kétely gyötör. Cselekednék, de nem merek. Cselekednék, de lehet, hogy ezzel csak elrontanék valamit. Mint egy torony építőkockákból. Ha rárakok egy újabb kockát, lehet, hogy a torony egy része leomlik. De lehet, hogy az egész összedől. Lehet, hogy mindazt, amit eddig "felépítettem", lerombolnám egy tettemmel, egy szóval. Érdemes kockáztatni? Vagy nem is akkora a tét?