Joe kifordítva

Egyedül ülök egy vonaton. Melletem a peronon ott áll sorban mindenki, aki eddig fontos volt az életemben. Ahogy lassan gördül ki a szerelvény az állomásról, szemügyre veszek minden üvegen túli arcot, mosolyt, szemöldök-összehúzást, könnyes szemet, vigyort, kinyújtott nyelvet. Ahogy gyorsul a vonat, az emberi alakok kezdenek összemosódni egy szürke csíkká. Aztán hirtelen vége. A végtelenbe vesző fagyos fehér táj tölti ki az ablakkeretet. Megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem valahonnan nagyon mélyről. Nem kell már senkit sem szeretnem, nem vagyok felelős senki lelki békéjéért, nem kell megfelelnem senkinek. Mindenkit hátrahagytam, lehullott rólam a tonnányi teher. Nincsen múltam, de jövőm se. Maradtam én, egyedül, üresen. A vonat egyre sebesebben zakatol, és érzem: közel a sín vége és a szakadék, amelybe édes könnyedséggel zuhanok majd bele. Senki sem fog tudni róla, senkinek sem fog fájni.

Napok óta izgatottan ült a konyhaasztalon. Előkelő hely volt ez számára- legalábbis a kredenc harmadik, legalsó fiókjához képest. Mennyivel tágasabb itt- jegyezte meg sokadszorra.

Nem sokára ő is lesz valaki! Nem csak egy gomb a sok közül, hanem A GOMB a polgármester szarvasbőr kabátján. Két napja, mikor meghallotta a hírt, azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. A többi gombbal olyanok voltak, mint az édes testvérek. Nehéz volt eleinte, hogy csak úgy hipp-hopp kikerült közülük- a sötét és poros fiókból- a napfényes konyhába. De mostanra már csak büszkeség és boldogság töltötte be lelkét. Igen, megkezdődik számára is a nagy betűs Élet.

A majdnem teljesen kész ruha ott feküdt tőle pár méterre, a székre terítve. "Bámulatosan igényes munka"- sóhajtott elragadtatottan a gomb. "Ez a csodálatos minta, ez a tökéletes szabás!"

Egy óra múlva megjelent a konyhában az öreg, fakószürke hajú varrónő. A kabátot finom mozdulattal az asztalra terítette. Elégedetten nézett végig rajta. „No, nagyuram, ebbe’ találjon valami hibát”- jegyezte meg büszkén. „Sok pénzt fogok kapni ezért az úrtól. Ha takarékoskodom, egy egész hónapig elég lehet - még ha csak szűkösen is. Talán, ha még meg is toldaná az úr pár forinttal... Hisz olyan szép gombokat teszek rá! Milyen régóta is tartogatom már ezeket egy fontos ember számára!”- sóhajtott.

Egy hónapja kapta a felkérést, hogy az új polgármesternek varrjon egy jó meleg szarvasbőr kabátot. Megadták a méreteket, és azt, milyen anyagból készítse; szabnia pedig a legújabb divat szerint kellet. A gombokról semmit nem mondtak. Így hát ezeket a szép, aranyozott gombokat varrta a kabátra, melyek egykor még az ő nagyapjának a vasárnapi kabátján díszelgett. „Milyen rég is volt...”- révedt a távolba az öregasszony.

Majd a kredencből tűt és cérnát vett elő.

Hevesen dobogott a gomb szíve. Erős cérnával rögzítették a ráncos kezek az anyagra. Maga elé képzelt egy kövérkés, mosolygós embert - ugyanis ő ilyennek képzelte el a polgármestert- ebben a gyönyörű kabátban. Milyen szépen fog ő csillogni ezen a mellzseben- pontosan az ember szíve felett.

Az asszony sokáig maradt fenn az este. Csak ült a konyhában, és nézte remekművét. Ez volt eddig a legszebb ruhadarab, amit varrt. A gombok pedig csak még szebbé tették, amint fényesen csillogtak a gyertya fényében.

Másnap délelőtt, pontosan tíz órakor hangosan kopogtak az ajtón. A varrónő felkapta a kabátot, és mielőtt kinyitotta volna az ajtót, sietve megsimította kötényét.

Az új polgármester magas, nagydarab ember volt. Ahogy meglátta az öregasszonyt, szemöldökét megvetően felhúzta és fölényes tekintettel méregette a szarvasbőr kabátot. A varrónő arcáról lefagyott a lelkes mosoly, amellyel az előbb még kitárta az ajtót, de illedelmesen köszöntötte vendégét: „Isten hozta, nagyságos uram! ” A polgármester mormogott valamit, majd türelmetlenül a ruha után nyúlt. „Mire vársz még asszony? Segíts rám adni!” Az öreg nő eligazgatta a kabátot a férfin, majd remegő kezekkel elkezdte begombolni. A polgármester közben rágyújtott.

Az asszony ideges volt, csak lassan tudott gombolni. Már csak ő, a mellzseb gombja volt háta. Ekkor történt meg a baj. A cérna elszakadt. A cérnát, amely őt a szép, szarvasbőr kabát mellzsebén tartotta, elszakították a remegő kezek. A földre esett, s begurult két kavics közé.

Hallotta a polgármester szitkozódását, haragos kiabálását. Szegény asszony pedig csak sírt, zokogott. „Te szégyentelen, semmirekellő asszony! Hord innen magad, és vidd a ruhád is! Majd varratok a városban egyet, ami nem ilyen selejtes!” A kabát puffant egyet a földön, majd az úr bosszús léptekkel távozott. Az asszony sírt. A gomb mélységesen csalódott a világban. Nem akart többé előkelő emberek cifra kabátján díszelegni. Nem vágyott másra, csak hogy újra a megszokott helyen legyen. A kredenc harmadik, legalsó fiókjában a többi gombbal együtt.

Botrányos, egyszerűen botrányos- visszhangozták Gémesfalva utcái.

Az emberek fel voltak háborodva. Igen, tudniuk kellett volna, hogy csak becsapja őket ez a polgármester, ez a Miksa János. Két kezével pusztítja, dönti le az évtizedes, évszázados hagyományokat!

Mindez azzal kezdődött, hogy ahelyett, hogy felépíttette volna az új községházát, a szűkös anyagi helyzetre hivatkozva csak a régit festette át, mégpedig halványzöldre. Méghogy halványzöld! Micsoda eszetlenség!

De nem volt ez elég Miksának, nem ám! A szüreti bálon sem osztott ingyen bort, és nem volt felvonulás sem. Ez a hagyománytipró!

Karácsonykor a szokásos négy méteres, díszektől csillogó karácsonyfa helyett csak egy szegényes, alig két méteres fenyő éktelenkedett a községháza előtt. 

A gyűlölet nőtt az emberekben. Úgy érezték, tenniük kell valamit, ami megállítja Miksa Jánost.

Az utolsó csepp a pohárban nem más volt, mint az a kijelentés, hogy jövőre- ha nem kap az önkormányzat pénzt az államtól,- a falunapot, és a költségesebb rendezvényeket nem tudják megrendezni.

A falu népe egy emberként hördült fel. Mit számít a pénz? Ami számít, az a hagyomány. Ez tartja össze a közösséget, ettől lesznek egyek.

Vízkereszt napján- mikor már a hold fénye világította meg Gémesfalvát- sötét alakok tömege hömpölygött a községháza felé. 

Felgyújtották.

S másnapra már a polgármester is halott volt. 

Már hónapok óta nem esett éltető eső a kék bolygón. Egy csepp víz sem hullott alá az égből, bármennyire is várták. "Van még víz, van elegendő tartalékunk"-halloták az emberek a rádióban, ezt mondták a televízióban a geológusok is, a tudósok is, így hát kicsit kordában tudták tartani az emberek közötti félelmet.

Az ivóviztartályok lassan kezdtek kifogyni, de csak a "nagyok" tudták. Nem, a közemberek semmiképp sem szerezhettek tudomást róla. Isten ments, kinek kell egy globális pánikhelyzet? 

A városok utcáin hatalmas porfelhő kavargott, a falusi konyhakertek helyén repedezett, töredezett földdarab éktelenkedett. A víz a tartályok ajlán lötyögött. Tudta, mindenki tudta a "nagyok" közül, hogy a bolygón minden kihal, minden élet kipusztul. De eljött az idő, az embereket nem áltathatták tovább.

A híradásokban bemondták, hogy az esti- máshol reggelinek számító- híradóban rendkívül fontos dolgot jelentenek be.  

Az emberek utcai kivetítők előtt, otthonukban gyűltek össze, mindenki, ahol éppen volt. A szegények összetákolt rádiójukon állítgatták az adást.

És ekkor egy nyugodt férfihang lassan, magabiztos hangon kezdett el beszélni, minden szót nyomatékosan ejtve.

Egy hosszú bevezető után elhangzott a borzasztó valóság: "...megállapították, hogy a legpontosabb becslések szerint a mai naptól számított 60. napra kiürülnek a víztartályok, elfogy a Föld vízkészlete. A további..."

Az emberiség sokkot kapott. Órákig gondolkodni sem tudott. 

Majd történt valami. Ahogy az emberek tudatáig eljutottak a szavak, szemeikből könnycseppek csordultak ki, szerte a világon. Mindenki szívszaggatóan sírt, zokogott, ömlött szemükből a könny. A könnycseppek folymokká változtak, feláztatták a száraz földeket, feltöltötték a tengerek, óceánok medencéit.

Majd a forróságban a sós víz elpárolgott, fel az égbe, s a vízpára felhőkbe rendeződött.

Eleredt az eső. 

Másodpercek, órák, napok: mind összefolynak. Egyszer bele fogok őrülni a hiányába. Tudom, hogy csakis az én hibám, hogy már nincs. Utálom, gyűlölöm magam. De tehetetlen vagyok. Ami egyszer már megtörtént, azt soha nem fordíthatja vissza senki sem.