Joe kifordítva

maradni SZERETNÉK
MENNI nincs kedvem

Öt napig aludtam és hosszú álmom volt. A Fekete Csövek Birodalmának kapujában találkoztunk. Te portás voltál. Ügybuzgó, sürgő forgó. Két cigit szívtál egyszerre, mert a Birodalomban ez volt a szokás. Ha a csőposta éles hangon visítani kezdett, mohón kaptál a csomag után. Fél órája álltam a portásfülkéd mögött, mikorra elég bátorságot gyűjtöttem össze ahhoz, hogy kilépjek a kék napfényre.   Amint megpillantottál, a csonkig égett cigarettákat undorral köpted ki a szádból és furcsán néztél rám.
      Nem számítottam szívélyesebb fogadtatásra. A Birodalom nem szerette a mosolygós turistákat, ugyanis ezek látogatása általában felforduláshoz vezetett. A lakóházakként használt óriás, fekete csövek megfakultak,  ha egy vidám ember pár napot eltöltött benne. „Ide csak halni járnak az emberek, maga mit keres itt?”- förmedtél rám, és remegő kezekkel előkaptál két szál cigarettát, s egy mranvol-farokkal meggyújtottad őket. "Netán maga is a Boldogító Társaságtól vagy honnan a nyavajától jött? " 
   ”Tudja, engem nem érdekel az ilyesmi és a Birodalom is távol tartja magát az efféle károkozóktól. Nem tudom, hogy pontosan mit akar, bár a szándék valójában süt az arcáról. Kihez jött? Megint valami lázadás? Maga parazita…” Minél jobban szidalmaztál, annál jobban eltorzult az arcod. Hol megnyúlt, hol lelapult, hol megnyílt- ilyenkor szürke dohányfüst áradt szét a kék légben. Rossz volt hallgatni, ahogy fortyogsz magadban. Tudtam, a Birodalom embere szól belőled. Közelebb léptem és óvatosan megsimogattam a kezed. Riadtan pillantottál rám. 
   Percek teltek el, mire tisztulni látszott a tekinteted. Láttam rajtad, hogy gondolatban valahol nagyon messze járhatsz. Talán a gyerekkorunkban, amikor még minden jó volt. Minden. De 16 éves korodban, mikor az apád meghalt, elkezdtél fekete csövekről álmodni. Eleinte csak álmodban voltak jelen, majd a jegyzettömbjeidet is elborították a róluk készült rajzaid. Emlékszem az utolsó találkozásunkra. 
    Akkor már csak a mindent elnyelő, behálózó csövekről tudtál beszélni. Úgy érezted, téged is be akarnak szippantani. Végül ki sem mozdultál már otthonról. Egyik nap, amikor elmentem a házatok előtt abban a reményben, hogy netán összefutunk, a garázs tetején pillantottalak meg. Eszeveszetten kiabáltál valami ismeretlen nyelven. Aztán eltűntél. Nyolc év telt el azóta. „Eljöttél értem? Igazán? Te vagy az?”- eszméltél fel hirtelen a dermedt kábulatból, miközben erősen megszorítottad a csuklóm. Másik kezeddel a fekete, iszapos földre dobtad a cigarettáid, és furcsa, hosszú cipőddel megtapostad őket. Zavartan pislogtál, majd legnagyobb megdöbbenésemre félénk mosolyra húzódott a szád. „Sosem mertem arra gondolni, hogy egyszer eljössz, Yvonne. Igazán, igazán eljöttél?” A bőröd élettel telibb színt kapott, az arcod is kipirult. „Vigyél el innen, kérlek, magamtól képtelen lennék rá!” Reménytelten pillantottál az úton hagyott űrsiklómra. Két kézzel kellet, hogy húzzalak a jármű felé. A cipőd sarkára fekete csövek tekeredtek, és megpróbáltak visszarántani.  Volt, hogy elöntött a bizonytalanság, és könyörögtél, hogy mégse vigyelek el, hiszen már úgy megszoktad a fekete csöveket, a portáslétet, a kényelmet. Máskor nekiveselkedtél, és a karjaimba kapaszkodva teljes erődből lépkedtél előre. Percekbe telt, míg elértük a Birodalmi Főkapuig, pedig az alig száz lábnyira állta a portásfülkétől. A kapu a galaxis legerősebb anyagából készült. Különös volt ez az anyag, ugyanis vonzotta az elgyengült szervezeteket.  Erős elhatározásra volt szükség ahhoz, hogy valaki ki tudjon lépni a Fekete Csövek Birodalmából. A nagy, boltíves szerkezet előtt sírva fakadtál. Erőtlenül zuhantál a földre, és elengedted a kezem. „Vissza kell mennem, Yvonne. Mondom, hagyj, nincs szükségem rád!”- kiabáltad rekedten. Ekkor elkezdtem mesélni arról, milyen pompás dolgok történtek velünk régen, amikor még egy utcában laktunk- a Földön. 
   Színházba jártunk, hangversenyekre, majd ahogy nőttünk, kiállításokat is elkezdtünk látogatni. Elterveztük, hogy huszonegy évesen körbeutazzuk a Földet egy hátizsákkal a hátunkon és bakanccsal a lábunkon. ABC sorrendben végigjárjuk az USA államait, a Nílusban meztelenül fürdünk, megmásszuk a spanyol Sierra Nevadát. Voltak álmaink, amik megvalósításáért mindent elkövettünk. Csendben hallgattál, majd lassan kipirult az arcod, és felpattantál a sárból. 
Sok minden változott nyolc év alatt. 1969-et írtunk. Az országban kitört diáklázadásokat leverték, de Gaulle pedig lemondott. A televízióállomások már színes adást is sugároztak, a kulturális élet is fejlődött. Szépen, lassan minden újjal megismertettelek. Le Mans-ba költöztünk és a Bellevue Gimnáziumban elkezdtél művészettörténetet oktatni, míg én a helyi újságnál dolgoztam. Földre érkezésed után még napokig álmodtál a fekete csövekkel. Aztán ezek a rémálmok egyre ritkábban mutatkoztak. Megerősödtél, megismerted, mi a türelem, a tolerancia, a megértés, a törődés. Megmutattam neked, milyen szeretni és szeretve lenni. Különös álom volt.

Ketten ültek a sötétben. Az egyikük- egy nyurga, szeplős alak- idegesen tépkedett egy agyonhasznált zsebkendőt, míg a másik csendben suttogott társa fülébe, és mind közelebb akart kúszni hozzá. A nyurga ügyetlen, erőtlen mozdulatokkal próbálta az állandóan duruzsolót arrébb lökni. Egyre kétségbeesettebben csapkodott vékony kezével, de a suttogás ettől csak egyre hangosabb lett. A vékony ember sírva fakadt. Mióta próbálta már elűzni maga mellől ezt a testet-lelket felemésztő borzalmat? Ez ellehetetleníti őt az értékes emberi kapcsolatok létrehozásától, a már meglévőket bomlasztja; a vágyat, hogy új élethelyzetekbe csöppenjen, lelohasztja; emellett folytonos szorongásban tartja. Remegő kézzel újabb csomag zsebkendőt bontott. 

…a kövér szúnyog akkor megigazította csokornyakkendőjét, megköszörülte torkát, és mielőtt lerepült volna Karcsi bácsi visszeres lábáról, megjegyezte: “kedvelem a jazz muzsikát”.

Korán van még. Csendben lépdelek, talpam alatt vizes a fű. Nedves lesz a lábam, de kellemes. A szél meg-meglebbenti a szoknyám, a hajamba kap, simogatja az arcom.

A hegy lábánál vertünk sátrat tegnap este. Fáradtak voltunk az egész napos gyaloglástól, ennek ellenére hajnali egyig beszélgettünk. Nem tudom, ismered-e azt az érzést, amikor majd’ lecsukódik a szemed, mégis- ellentmondva a testednek- inkább ráfüggeszted a tekinteted, s nézed őt. Őt, aki minden porcikádat ismeri, és akinek az elméd, a lelked rejtett folyosói is otthonosak, kedvesek.

Jó volt beszélni, és hallgatni is.

Vihar volt az éjszaka, de most már nyoma sincs a felhőknek- csak a nedves föld árulkodik.

Óvatosan lépkedek. Szeretem a fákat, a napsütést, a madarakat.

A szelet, a csendet.

És őt.