Joe kifordítva

i wrote this raw and intimate poem a month ago (Feb 2020), during and online writing workshop. it's about self-reflection, being apart from the loved ones and about the current situation. now, that we have more time to think about ourselves, i think it's important to keep in mind to be kind to ourselves.

Egyedül ülök egy vonaton. Melletem a peronon ott áll sorban mindenki, aki eddig fontos volt az életemben. Ahogy lassan gördül ki a szerelvény az állomásról, szemügyre veszek minden üvegen túli arcot, mosolyt, szemöldök-összehúzást, könnyes szemet, vigyort, kinyújtott nyelvet. Ahogy gyorsul a vonat, az emberi alakok kezdenek összemosódni egy szürke csíkká. Aztán hirtelen vége. A végtelenbe vesző fagyos fehér táj tölti ki az ablakkeretet. Megkönnyebbült sóhaj szakad ki belőlem valahonnan nagyon mélyről. Nem kell már senkit sem szeretnem, nem vagyok felelős senki lelki békéjéért, nem kell megfelelnem senkinek. Mindenkit hátrahagytam, lehullott rólam a tonnányi teher. Nincsen múltam, de jövőm se. Maradtam én, egyedül, üresen. A vonat egyre sebesebben zakatol, és érzem: közel a sín vége és a szakadék, amelybe édes könnyedséggel zuhanok majd bele. Senki sem fog tudni róla, senkinek sem fog fájni.

óh, pihennék
ZÚGÓ patak partján
s gondolataim a
fûbe hullva, földbe SZÍVÓDVA
férgek táplálékává lennének
ÜRES fejjel, lélekkel
hagynám, hogy belém
költözzön a napsugár,
szétáradva beteg sejtjeim
között
így tisztulnék fehérré
és isteni selyemszövetté

maradni SZERETNÉK
MENNI nincs kedvem

Öt napig aludtam és hosszú álmom volt. A Fekete Csövek Birodalmának kapujában találkoztunk. Te portás voltál. Ügybuzgó, sürgő forgó. Két cigit szívtál egyszerre, mert a Birodalomban ez volt a szokás. Ha a csőposta éles hangon visítani kezdett, mohón kaptál a csomag után. Fél órája álltam a portásfülkéd mögött, mikorra elég bátorságot gyűjtöttem össze ahhoz, hogy kilépjek a kék napfényre.   Amint megpillantottál, a csonkig égett cigarettákat undorral köpted ki a szádból és furcsán néztél rám.
      Nem számítottam szívélyesebb fogadtatásra. A Birodalom nem szerette a mosolygós turistákat, ugyanis ezek látogatása általában felforduláshoz vezetett. A lakóházakként használt óriás, fekete csövek megfakultak,  ha egy vidám ember pár napot eltöltött benne. „Ide csak halni járnak az emberek, maga mit keres itt?”- förmedtél rám, és remegő kezekkel előkaptál két szál cigarettát, s egy mranvol-farokkal meggyújtottad őket. "Netán maga is a Boldogító Társaságtól vagy honnan a nyavajától jött? " 
   ”Tudja, engem nem érdekel az ilyesmi és a Birodalom is távol tartja magát az efféle károkozóktól. Nem tudom, hogy pontosan mit akar, bár a szándék valójában süt az arcáról. Kihez jött? Megint valami lázadás? Maga parazita…” Minél jobban szidalmaztál, annál jobban eltorzult az arcod. Hol megnyúlt, hol lelapult, hol megnyílt- ilyenkor szürke dohányfüst áradt szét a kék légben. Rossz volt hallgatni, ahogy fortyogsz magadban. Tudtam, a Birodalom embere szól belőled. Közelebb léptem és óvatosan megsimogattam a kezed. Riadtan pillantottál rám. 
   Percek teltek el, mire tisztulni látszott a tekinteted. Láttam rajtad, hogy gondolatban valahol nagyon messze járhatsz. Talán a gyerekkorunkban, amikor még minden jó volt. Minden. De 16 éves korodban, mikor az apád meghalt, elkezdtél fekete csövekről álmodni. Eleinte csak álmodban voltak jelen, majd a jegyzettömbjeidet is elborították a róluk készült rajzaid. Emlékszem az utolsó találkozásunkra. 
    Akkor már csak a mindent elnyelő, behálózó csövekről tudtál beszélni. Úgy érezted, téged is be akarnak szippantani. Végül ki sem mozdultál már otthonról. Egyik nap, amikor elmentem a házatok előtt abban a reményben, hogy netán összefutunk, a garázs tetején pillantottalak meg. Eszeveszetten kiabáltál valami ismeretlen nyelven. Aztán eltűntél. Nyolc év telt el azóta. „Eljöttél értem? Igazán? Te vagy az?”- eszméltél fel hirtelen a dermedt kábulatból, miközben erősen megszorítottad a csuklóm. Másik kezeddel a fekete, iszapos földre dobtad a cigarettáid, és furcsa, hosszú cipőddel megtapostad őket. Zavartan pislogtál, majd legnagyobb megdöbbenésemre félénk mosolyra húzódott a szád. „Sosem mertem arra gondolni, hogy egyszer eljössz, Yvonne. Igazán, igazán eljöttél?” A bőröd élettel telibb színt kapott, az arcod is kipirult. „Vigyél el innen, kérlek, magamtól képtelen lennék rá!” Reménytelten pillantottál az úton hagyott űrsiklómra. Két kézzel kellet, hogy húzzalak a jármű felé. A cipőd sarkára fekete csövek tekeredtek, és megpróbáltak visszarántani.  Volt, hogy elöntött a bizonytalanság, és könyörögtél, hogy mégse vigyelek el, hiszen már úgy megszoktad a fekete csöveket, a portáslétet, a kényelmet. Máskor nekiveselkedtél, és a karjaimba kapaszkodva teljes erődből lépkedtél előre. Percekbe telt, míg elértük a Birodalmi Főkapuig, pedig az alig száz lábnyira állta a portásfülkétől. A kapu a galaxis legerősebb anyagából készült. Különös volt ez az anyag, ugyanis vonzotta az elgyengült szervezeteket.  Erős elhatározásra volt szükség ahhoz, hogy valaki ki tudjon lépni a Fekete Csövek Birodalmából. A nagy, boltíves szerkezet előtt sírva fakadtál. Erőtlenül zuhantál a földre, és elengedted a kezem. „Vissza kell mennem, Yvonne. Mondom, hagyj, nincs szükségem rád!”- kiabáltad rekedten. Ekkor elkezdtem mesélni arról, milyen pompás dolgok történtek velünk régen, amikor még egy utcában laktunk- a Földön. 
   Színházba jártunk, hangversenyekre, majd ahogy nőttünk, kiállításokat is elkezdtünk látogatni. Elterveztük, hogy huszonegy évesen körbeutazzuk a Földet egy hátizsákkal a hátunkon és bakanccsal a lábunkon. ABC sorrendben végigjárjuk az USA államait, a Nílusban meztelenül fürdünk, megmásszuk a spanyol Sierra Nevadát. Voltak álmaink, amik megvalósításáért mindent elkövettünk. Csendben hallgattál, majd lassan kipirult az arcod, és felpattantál a sárból. 
Sok minden változott nyolc év alatt. 1969-et írtunk. Az országban kitört diáklázadásokat leverték, de Gaulle pedig lemondott. A televízióállomások már színes adást is sugároztak, a kulturális élet is fejlődött. Szépen, lassan minden újjal megismertettelek. Le Mans-ba költöztünk és a Bellevue Gimnáziumban elkezdtél művészettörténetet oktatni, míg én a helyi újságnál dolgoztam. Földre érkezésed után még napokig álmodtál a fekete csövekkel. Aztán ezek a rémálmok egyre ritkábban mutatkoztak. Megerősödtél, megismerted, mi a türelem, a tolerancia, a megértés, a törődés. Megmutattam neked, milyen szeretni és szeretve lenni. Különös álom volt.