Metszetek 1-10-ig

Metszetek ( 1 )

Tenyeremre hajtott fejjel érzem:
körülölel már a magány.
Összezsugorítja lelkem
a már készülődő kemény halál.


Metszetek ( 2 )

Jelenem gyötrő jelei
csillognak fénylő szememen.
Lepecsételt boríték a múlt,
mely mindig rám talál.
Reszkető életemet tartja
óvó tenyerem.
Hullámzó tükreim mélyén
sodródik a halál.


Metszetek ( 3 )

Őszbe nyújtják
ráncos lombjukat
a szürke fák.
Magány lapul
a hámló házfalak
nyirkos tövében.
Szél sírja ablaksikolynyi
szörnyű bánatát.
Temető-néma fájások nyílnak
a kopjaerkélyen.


Metszetek ( 4 )

Vérben áll az éj,
s éjfél szárad
a törött éjszakára.
A csillagok átszúrják testét,
s a tetemet lelökik magukról.
Ráncolt tekintetű hold sepregeti
némaság – udvarát.
Egy víztükörből nézek:
alulról.


Metszetek ( 5 )

Cigarettafüst száll.
Könyöklök az íróasztalon.
Összefogom szétcsúszott életem
egyetlen versben.
Talán ez a legutolsó alkalom
a halál előtt kigombolódó
durva szövésű percben.


Metszetek ( 6 )

Tükreimben növő alakom
lemarad mögöttem.
Mennyivel kisebb lettem
önmagamtól.
Összeállítja éjét
a torz – nyomorult
élet fölöttem.
Eloldja köteleit a halál
a falakról foszló önmagamról.


Metszetek ( 7 )

Csukott ajtódon kopogtatok
a hajnal leple alatt.
Irtóztatóan egyedül maradtam.
Talán nincs is ajtó.
Csak a falak
közötti vékony résben beszélek
magam…, magamban.


Metszetek ( 8 )

Éjszakává lágyul
a merevtestű este
s köntösére gombolja
a holdat.
Az éjfél előtti
néma percekben
hozzám bújnak
hideg testeikkel a holtak.


Metszetek ( 9 )

Bebetonozott nappalok merevítik
a múltban felejtett perceket.
A tegnap: ködfüggönyét rázza
a mában rögzült napokra.
Acéltömbös nehezékek
az égi fellegek.
Oszlopát döngöli a halál
a szemközti sarokra.


Metszetek ( 10 )

Születésem véletlenjébe kerültem.
Az élet rövid szakaszába
illesztett a végtelen.
De mire egy kicsit belemerültem
volna, máris halált ringatok
iszonytató térdemen.