fufenka blogja

Nem elég egy szem, hogy lássuk a mindent,

egy gyémántszilánkból a világ fel nem épül.

Ki-ki hozza saját maga teremtett kincsét,

amit útközben tanult, lelke részéül.

Te máshogy látod a hajnalt, mint én,

más színt fest eléd a múltnak az üvege.

De ha leteszed a közös asztal közepébe,

összeáll a képnek ezer apró szövete.

Mert minden szemüveg egy újabb kapu,

minden tapasztalat egy biztos lépcsőfok.

Ami neked nehéz, nekem talán könnyű

s hol én elakadok, ott te vagy a támasz.

Ha minden látásmód eggyé kovácsolódik,

s a sok kis igazság egy mederbe ér,

ott a kételkedés hittel párosul,

s a szívünkben megjelenik már az egész.

Nincs olyan gát, mi utunkat állja,

nincs olyan fal, mit mi át nem ugrunk,

mert  közös az erő, közös a hit:

így űzzük el  a világ viharfelhőit!

Sötétbe fordul a földi óra,

Keresztfán függ a Világ Megváltója.

Fájdalommal teli, szent áldozat,

mely megtöri e földi káprázatot.

Testét-szenvedését adja értünk, hogy

a mély sötétség belső fényt szüljön,

s a vakság sűrű fátyla mind lehulljon.

Szegekkel verve nyit kaput a Mennynek,

utat készítve az ébredő lelkeknek.

Kereszten függő Krisztus,

Ki vérét adja itt és most,

a kínban is a tiszta szeretet:

Isten a mélyből is felemelhet.

Most csend borul a Golgotára,

pihen a test a sziklasírba zárva...

Fütyül a szél, hajlítja a zúzmócsipkés fákat,

Csontig hatoló vihar bontja ki a szárnyát.

Végigsöpör a tájon, port emel az égre,

Mintha haragudna az itteni vidékre.

Zörget a szélúrfi minden zárt ablakot,

Felkavarja az alvó, csendes tegnapot.

Hajlik a sok fa, táncolnak a lombok,

Az égen rohannak a tépett felhőrongyok.

Ám ez a szeles idő nem csak puszta lárma,

Új levegőt hoz a fáradt, régi tájra.

Kifújja a lelkünkből a maradék gátat,

S tisztítja végre a porfogta világot.

Kölcsönvett ruhában járjuk mi a táncot,
félelemből szőjük a végtelen láncot.
Ismételjük a mások elvárt szavait,
feledve szívünknek igazabb dalait.

A felmenők által megírt ez a sorskönyv,
lelkünkben miatta szakad fel a sós könny.
Az ős-mintáinkat némán utánozzuk,
másolt életünket teherként hordozzuk.

Meglátjuk tükörben az idegen arcot,
felismerjük a némán megvívott harcot.
Nem akarunk tovább másolatok lenni,
üres minták szerint sorban menetelni.

Ébred már a valós lét utáni akarat,
hogy áttörjük végre a múltból vert falakat.
Saját életünk kell éljük, szabad akarat
mostantól nem hajtom tiló alá nyakamat :)

A biztos pont: a sűrű semmi,

de néha jó csak úgylenni.

A skála két végén a gát,

S az elme várja a csodát.

Vigyázol minden léptedre,

nézel a szürke képekre.

De szűk a keret, fojt a rend,

szakadjon fel ott a mélyben bent.

Hagyd el néha a biztosat,

mi béklyót rak és fojtogat.

Szállj a szabadság szárnyain,