fufenka blogja

Nem elég egy szem, hogy lássuk a mindent,

egy gyémántszilánkból a világ fel nem épül.

Ki-ki hozza saját maga teremtett kincsét,

amit útközben tanult, lelke részéül.

Te máshogy látod a hajnalt, mint én,

más színt fest eléd a múltnak az üvege.

De ha leteszed a közös asztal közepébe,

összeáll a képnek ezer apró szövete.

Mert minden szemüveg egy újabb kapu,

minden tapasztalat egy biztos lépcsőfok.

Ami neked nehéz, nekem talán könnyű

s hol én elakadok, ott te vagy a támasz.

Ha minden látásmód eggyé kovácsolódik,

s a sok kis igazság egy mederbe ér,

ott a kételkedés hittel párosul,

s a szívünkben megjelenik már az egész.

Nincs olyan gát, mi utunkat állja,

nincs olyan fal, mit mi át nem ugrunk,

mert  közös az erő, közös a hit:

így űzzük el  a világ viharfelhőit!

Fütyül a szél, hajlítja a zúzmócsipkés fákat,

Csontig hatoló vihar bontja ki a szárnyát.

Végigsöpör a tájon, port emel az égre,

Mintha haragudna az itteni vidékre.

Zörget a szélúrfi minden zárt ablakot,

Felkavarja az alvó, csendes tegnapot.

Hajlik a sok fa, táncolnak a lombok,

Az égen rohannak a tépett felhőrongyok.

Ám ez a szeles idő nem csak puszta lárma,

Új levegőt hoz a fáradt, régi tájra.

Kifújja a lelkünkből a maradék gátat,

S tisztítja végre a porfogta világot.

Kölcsönvett ruhában járjuk mi a táncot,
félelemből szőjük a végtelen láncot.
Ismételjük a mások elvárt szavait,
feledve szívünknek igazabb dalait.

A felmenők által megírt ez a sorskönyv,
lelkünkben miatta szakad fel a sós könny.
Az ős-mintáinkat némán utánozzuk,
másolt életünket teherként hordozzuk.

Meglátjuk tükörben az idegen arcot,
felismerjük a némán megvívott harcot.
Nem akarunk tovább másolatok lenni,
üres minták szerint sorban menetelni.

Ébred már a valós lét utáni akarat,
hogy áttörjük végre a múltból vert falakat.
Saját életünk kell éljük, szabad akarat
mostantól nem hajtom tiló alá nyakamat :)

A biztos pont: a sűrű semmi,

de néha jó csak úgylenni.

A skála két végén a gát,

S az elme várja a csodát.

Vigyázol minden léptedre,

nézel a szürke képekre.

De szűk a keret, fojt a rend,

szakadjon fel ott a mélyben bent.

Hagyd el néha a biztosat,

mi béklyót rak és fojtogat.

Szállj a szabadság szárnyain,

Áttekintés: így ötven fele közeledvén,

nem érdekel, "a falu" mit suttog felém.

Sokáig vasaltam élre a patyolat szoknyát,

hogy kirakat-portámat hibátlanul lássák.

De elfáradt bennem a külső hajcihő,

az asszonyember lassan csak-csak rájön, ő:

Nem a díszes gúnya, nem az mi igazán tart,

hanem az a mély gyökér, ami odabent hajt.

Világéletemben csak kutattam, ástam,

mint aki jó vetőmagot keres a puha sárban.

Kiválogatni az ocsút, megtalálni a tiszta okot,

érteni a világot, megérteni a sorsot, miként forog.

Ez a mindent-tudni akarás ma is hajt előre,

de nem érdekel már "a világ megfelelősége".

A tű fokát bizony egyre nehezebb már meglelnem,

összefolyik az apró betű hirtelen a  kezemben.

Fáradtabb a szemem, mindenhol szemüvegem keresem,

de odafent a Jóisten ezt bölcsen elrendezte:

Mert a "kinti-világ" néha lassan ködbe is vész,

de idebent sokkal kevésbé lesz fontos "a házrész"...

Befelé nézek már, ott nincs kinek megfelelni,

csak a saját lelkemet kell végre elrendezni.

A belső kamrámban rakom most a tiszta rendet,

hol a megismert önmagam hoz jóleső, igaz csendet...