Ne mondd!

Nem voltam mélyen,
Nem zuhantam még hatalmasat,
Mindennek vége volt már,
Átverésben, mérgezésben.

Éltem, mint ördög a pokolban,
Sötétségben, bánatban,
Kimondhatatlan gyötrelmek között,
A kiút valahová messzire költözött.

Ott voltam a kies puszta közepén,
Hang nem szólt, szél nem zenélt,
A madarak megfakult énekében,
Megbújt a rém, a vad kisértet.

Félévnyi kegyetlen játék volt ez,
Nem volt mentségem, mert már elhittem,
Hogy az, ami Ned Starkkal, az velem is megeshet,
S kiderült a világon hazugság volt minden.

Ott álltam mindennek a peremén,
Lent a zúgó moraj, mögöttem a menedék,
Egy hívás, sok szép emlék, gyönyörű szó,
Elhittem innen még visz tovább a jó.

Aztán mély, ismét az átkozott szakadék,
Tudom, feladni nem szabad, a maradék
Erőmet – mindent, amit tudok be kell vessek,
Hogy ismét veled együtt lehessek.

Szeretem, amikor a hangod hallom,
Érezni a vállad, a tested, az illatod,
Ha azt mondod; a ruhád ismét olajszagú,
Nekem akkor is te vagy legragyogóbb.

Nem voltam még fent a csúcson,
Bár szerettem volna már rég ott lenni,
Megkopott fényképeken tündöklő mosoly,
Kérlek, hogy ne most, csak ne mondd,
Most ne, végképp, hogy ennyi volt,
S Tihany csak egy múlandó álom volt.

2018-04-24
Tatabánya

https://www.youtube.com/watch?v=HG-bXKtyYQE