Reménnyel

Mint a hajnal legelső fényei,
Így jelent meg életemben Ő,
Mint vörösrózsák a domboldalon,
Ragyogó szenvedéllyel mosolygott.

Madarak éneke alatt a világ,
Rohan a patak a medrében tovább,
Apró halak életre kelnek mindig itt,
A világ él, csak az évszak, ami változik.

Mi is itt vagyunk, együtt élünk vele,
Vigyázunk rá, őrizzük, míg csak lehet,
A szél, a vihar útjában állunk ketten,
S megtaláljuk ismét a szerelmünket.

Házat építünk, melynek alapja az évek,
Amit együtt töltöttünk, egymást ölelve,
Erre az alapra erős falakat húzunk fel,
S megvédjük, bármikor és bármi ellen.

Te vagy a fény, a ragyogás benne,
S én az erő, mindentől megvédelek téged
Mi vagyunk a cement, ami összetartja,
S a boldogság lesz mindig a házunk ura.

A Nap lebukik a nyugati hegyek mögött,
Leszáll az est, és munkára készülök,
Te itt maradsz, a szerelmünk várában,
S reggel keltelek, lágy és puha puszikákkal.

2018-06-05
Tatabánya

Látod, itt vagyunk, az új start vonalon,
Elindulni nehéz, de a boldogság ad otthont.
Saját magunk lesz a tisztaság példája,
Zárt ajtók nem okoznak akadályt majd.
Együtt épített alapokra, építsünk házat,
Legyen benne a szerelmünk biztonsága,
Ami összetart, ami megtart, harmóniában.
Fontos az út, amelyere veled készülök,
Egy új világba, csak most jön a bevezető.
Láttad a múlt, boldog, gyönyörű napjai alatt,
Elképzeltük az otthonunkat, Hedviggel és Nimróddal.
S tudom, ez a jövőkép mindmáig benned is él,
Érje hát végre el, a MI csónakunk is ezt a célt.
Gyere, építsünk egy új templomot ketten fel,
Egy élet az, amire én csak veled vágyom,
Mondd, hogy "igen" és megvalósulnak az álmok.

2018-05-24
Tatabánya

Hajnalban keltem fel, madarak énekeltek,
Közeledett a reggel, a gyomrom tele volt lepkékkel,
Nagy nap jött végre el, ami fontos az úton,
Tekertünk közösen, a hosszú távon.

A hegyről ereszkedtünk le négyen,
Ő már ott ült lent, várta a jó népet,
És mi, a mindig késő család,
Megérkeztünk végre, indulhatott a túránk.

Szólt: „Mondhattad volna nyomatékosabban,
hogy ide kint ilyen hűvös van!”
S én a nyergemen ülve, éreztem,
Ezt a stílus mindig is szerettem.

Tatánál az Öreg-tó partján állva,
Mellettem Ő, és szemüvege alatt szép arcával,
Kacagó, harsány, gyönyörű hangjával,
Birokra kelt a természet összes csodájával!

Haladtunk tovább, kifelé a városból,
Ő tekert előttem, a látványtól majd hanyatt estem,
Kecsesen ringó, szenvedélyes, vad teste,
Oh, az álmaink is így estek meg minden este.

Kint voltunk, mellettünk jobbra a laktanya,
Balra a Fényes, és a víztisztító búgó zaja,
Itt dolgozott nyáron, készült a gyakorlat,
S bejárta a környéki Vízmű Kastélyokat.

Lassan csordogált az Által-ér a medrében,
Kanyargott, lassult, mint Tisza az Alföldet,
Úgy építette, táplálta színtiszta vizével,
S paradicsom volt mindkettő környéke.

Aztán lassan megéreztük a változást,
Megláttuk a kéken ragyogó vén Dunát,
Mindkét partját fék és bokrok szegélyezték,
Vize hűs volt, sodrása lágyan építette a partszélét.

Ő ott állt távolabb, amint a napot örökíté,
Láttam mosolyát, kibontott haját, nagy örömét,
Én mint a vizek nem igazi kedvelője,
A Duna csodáját ismét megszemléltem.

Ráleltem ekkor egy szép Duna kavicsra,
Mely régóta kopott, a víz állandóan sodorta,
S emlékként elhoztam, itt van most is velem,
Tudom „műköröm”, de egy másik ott van vele.

Pisztácia, ami nekem sósnak érződött,
Elnyaltam, mint életet a tér és az idő,
Ő is úgy hiszem pisztáciát evett,
Mily szép is volt eme pár perc.

Aztán le, egy újabb Duna-ághoz,
Megmutatta nekünk, merre járt ott,
Polgármesteri Hivatal mellett le a vízhez,
Ott pedig oldallapátos, lomha, öreg gőzgépek.

Lassan indulás vissza, „jajj, csak ezt ne”,
Szép volt a varázs, és annak minden perce,
Pillanatok, melyek újabb erőt adnak,
S megvívnak mindennel, sötét démonokkal.

A pihenőhelyen csokis croissant ettem,
Ő odajött, kérte, „bontsd ezt ki nekem”
S utolsó erőmmel, a nagy tempó után,
Kibontottam a diákcsemegét, mint a hurrikán.

Ismét jött Tata, érkeztünk lassan vissza,
Hozzám szólt, beszélt velem, gyönyörű hanggal,
Minden mozdulat éltette lobogó lelkem,
Ő velem, én vele, mily mennyei új történet.

A vár után következett az ebéd,
Ő palacsintát, én gyrost ennék,
És egymás mellett megettük mindezt,
Illata az orromon át a szívemhez ért el.

Jött immár a legutolsó, leggyorsabb etap,
Észre sem vettem, hogy értünk haza ilyen hamar,
Páran indultak, mentek fel Kakasvárba,
Mi jobbra, lefelé, vissza a városkánkba.

Legurultunk a hegyről, jött a körforgalom,
Búcsúzkodni kellett, sós mosollyal arcunkon,
Kérdeztem „szabad-e puszit adjak neked?”
Sós, izzadt arcodra, sajnos most nem lehetett.

És a pillangók boldogságos örömére,
Megsimogattál, s azóta mosolygok igazán,
Mert ez most a legszebb emlékem róla,
Én hiszem, amiért küzdök, együtt váltjuk valóra.

2018-05-06
Tatabánya

Ahogy a Nap hajnal felkelt,
Úgy ébredtem meg én is vele,
Tudatomban nem volt gondolat,
Csak valami mély hívott oda.

Saját lábam a kopár mezőkön,
Betört sarkak, a mészkő rögökön,
S lám az emlékezet pillája alatt,
Útra hívott az érzés, el, Vitányba.

Milyen más volt itt lenni legutóbb,
Teljesítménytúrán, egy őszi napon,
És előtte sokszor, Síkvölgyön át,
Veled éltem meg az út csodáját.

Most mégis magányomban vagyok itt,
De te is itt vagy a szívemben, ragyogón,
És nevedett hordozza a kedvenc tollam,
S te vagy benne minden gondolat.

Ahogy akkor nyáron, legutóbb,
Forró csókok, és ölelés az avaron,
Veled, ketten a világ közepén,
Mi voltunk csak, te meg én.

Fent, itt Vitány falai között,
Csókok, és ingek, gombokat gyötört,
S szépsége a hegycsúcsának te voltál,
És én pedig a szörny, a misztikus árny.

Saját lelkeink eggyé váltak végleg,
El nem tépheti senki őket e létben,
Az arcunk, a testünk, idősebb lett azóta,
De a szívünk eljön mindig erre az útra.

Ahogy a madarak építik fel fészkeiket,
Úgy építem veled tovább a szerelmünket,
Minden gally, levél, és sárfolt benne,
Egy szép ékkő, életünk egyik emléke.

Most itt vagyok, eljöttem az emlékek útján,
Se Vitány, se Mi, nem felejtjük a múltját,
Annak a történetnek, amit mi írtunk meg,
S amit írunk, amíg bennünk megdobban az élet.

2018-05-21
Vitányvár

Nehéz minden perc, minden elmúló óra,
Nehéz, hogy nem tudom, mi a jó stratégia?
Várni, kibírni, hogy ne írjak neki semmit?
Vagy minden percben üzenetekkel bombázni? 

Nehéz minden nap, minden óra,
Hogy mentsük meg, váltsuk valóra,
Azt, ami most még nincsen elveszve,
Az egymás iránt érzett szerelmünket.

Nehéz minden pillanat nekem is nélküled,
Hogy nem látom arcodat, illatodat nem érzem,
Hogy fizikai jelenléted csak az emlékek –
Ragyogó pillanataiban – érzem a testemen.

Nehéz, a legnehezebb minden próba közül,
Megvívni ezt a csatát, amibe mindenki bele őrül,
De tudom, most van itt az igazi ideje annak,
Hogy minden erőnkkel, győzzünk ebben a harcban.

2018-05-03
Tatabánya