Verses szappanopera (1. RÉSZ)

Valahol az örök nyárban,
Mexikói falucskában,
Hol az emberek szegények,
Mégis szeretetben élnek.

Lucecita árva lányka,
A falu legszebb virága,
Szorgoskodik a földeken,
Napi betevője legyen.

Betevőt keres magának,
S a beteg nagymamájának,
Aki őt magához vette,
S míg kicsi volt, nevelgette

Ahogy éppen menne haza,
hallja: haldoklik Nagymama,
Lucecita odarohan,
S kérdezi nagyanyját, hogy van.

A nagymama szeme réved,
De még elővesz egy ékszert,
Egy nyakláncot, mely kövébe
Egy kis monogram van vésve.

"Fogd az ékszert, édes lányom,
Ez az összes ingóságom,
És most, kérlek hagyj magamra,
S menj a Santivanez-ranchra.

Az idős hölgy ezt kimondta,
Eltávozott égi honba,
A lány ráborult ágyára,
S kezdett keserves sírásba.

A nagymamát eltemették,
Egész faluban szerették,
Lucecita árva lányka
Készült a nagy utazásra.

Fogta a kis pénzecskéjét,
Ruháit és a nyakékét,
Buszra szállt, és este hatra
Ért a Santivanez-ranchra