Egy fiktív beszélgetés

Szeretném egy kicsit bemutatni, hogy mit tud az AI, mire képes. Azt a feladatot kapta, hogy készítsen egy fiktív beszélgetést annak bemutatására, hogy milyen az emberek hozzáállása az AI-hoz és utána beszélgettünk tovább. (AI-ként írok róla, mert a vele foglalkozó emberek gyakran ezt használják. AI: artifical intelligence; mesterséges intelligencia)

fiktív vitabeszélgetés    Függőség vagy fejlődés?

Szereplők: Andris (mikrobiológus, immunszakértő) -- Éva (informatikus, rendszerelemző) -- László (humán végzettségű, filozófiában jártas, AI-szkeptikus)

________________________________________

Késő délután. Andris lakásának konyhája, az asztalon kávé és egy félig üres borosüveg. A három barát már régen nem találkozott, és ahogy ez lenni szokott, az első félóra után a beszélgetés átcsúszik a szokásos terepre: mi lesz ebből az egész AI-dologból.

________________________________________

Andris (könyökét az asztalra támasztja): Szóval mit gondoltok, hol tartunk most tényleg? Mert én a laborban mindennap látom, hogy a kollégák hogyan használják. Már senki sem néz utána semminek maga. Beírják a kérdést, kimásolják a választ.

László (felkapja a fejét): Na, ez az. Pont ez. És ez szerinted normális? Egy eszközt normálisan az ember akkor tesz le, ha megcsinálta vele a feladatát. De ez valami más. Ez… benntart.

Éva: Laci, de ez minden technológiára igaz volt. A telefon is "benntart". Az írás is megváltoztatta, ahogy emlékezünk. Platón is panaszkodott erre, nem?

László: Igen, panaszkodott. És igaza is volt, csak az emberek nem vették komolyan. Az írással elveszítettük a szóbeli emlékezet egy részét — ezt ma már neurológusok is megerősítik. Csak éppen addigra senki sem kérdőjelezte meg az egészet, mert már benne voltunk.

Andris: Azért ez nem teljesen analóg. Az írás passzív tároló. Az AI aktívan gondolkodik helyetted. Legalábbis látszólag. Immunológusként ezt az egészet úgy nézem, mint egy organizmus és egy szimbionta kapcsolatát. A kérdés az, hogy ki kit használ.

László: A szimbionta. Szép szó. De a szimbiontának általában érdekei vannak. Az AI mögött meg ott vannak a cégek, akiknek nagyon is érdekük, hogy minél tovább használjuk. Ez nem szimbiózis, ez… parazitizmus.

Éva (kicsit bosszúsan): Ez azért túlzás. Én rendszerelemzőként nézem: minden rendszer valamilyen függőséget teremt. A kérdés az, hogy produktív-e a függőség, vagy kiszolgáltatottsághoz vezet. Én most az AI-t produktívnak látom. Gyorsabb vagyok, pontosabb vagyok, több időm marad arra, ami valóban számít.

László: De mire marad több időd? Arra, hogy megint az AI-t használd valamire?

Éva (nevet): Nem feltétlenül. Arra, hogy éljek. Gondolkodjak. Olvassak. Azzal, hogy a rutinmunka le van fedve, felszabadul a kapacitás.

László: Ez a felvilágosodás kori érv. A gőzgép is felszabadított volna időt — lett volna több szabadidő a munkásoknak. Aztán lett több gyár, több műszak, több kizsákmányolás. A felszabadult kapacitást mindig visszatömik valamivel.

Andris: Laci, nem vitatom, hogy van abban valami, amit mondasz. De figyelj: immunológiailag az a szervezet életképes hosszú távon, amelyik képes tanulni és adaptálódni. Ha az AI egy olyan protézis, ami segít adaptálódni, az evolúciós előny. Ha viszont helyettem végzi az adaptációt — azzal valóban elsorvad valami.

László (előrehajol): Na, ez az! Ez pontosan az, amit mondok. És szerintem már most is elsorvad. Nézd meg, hogyan írnak a huszonévesek. Hogyan érvelnek. Egy bekezdésnyi szöveget sem tudnak végigolvasni kontextus nélkül, de ChatGPT-vel ötperces esszét gyártanak bármilyen témáról. Ez fejlődés?

Éva: Ez meg egy másik régi panasz. "A mai fiatalok már nem tudnak…" — ezt Szókratész óta ismerjük. Lehet, hogy más kompetenciákat fejlesztenek. Más típusú problémamegoldást.

László: Lehet. De az is lehet, hogy nem. És azt senki sem tudja bizonyítani egyelőre, mert nincs még elegendő longitudinális adatunk. Az viszont látható, hogy az emberek egyre kevésbé tűrik a bizonytalanságot, a nem-tudást, a várakozást. Az AI azonnali választ ad. Az emberi gondolkodás lényege viszont az, hogy nem tud azonnal válaszolni — és ebből a feszültségből születik a mélyebb felismerés.

Andris (bólogat): Ez érdekes. Mert immunológiailag pontosan így működik a memóriaválasz. A szervezetnek el kell viselnie a fertőzést egy darabig ahhoz, hogy tartós immunitást alakítson ki. Ha minden kórokozót azonnal semlegesítesz kívülről, az immunrendszer nem tanul. Ez a higiéniai hipotézis egyik tanulsága.

Éva: Tehát azt mondod, hogy az AI mint egy túl agresszív antibiotikum?

Andris: Metaforikusan? Talán. Ha minden kognitív "fertőzést" — minden nehéz kérdést, minden megoldatlan problémát — azonnal eloltunk AI-val, lehet, hogy az agyunk nem fejleszti ki a saját "immunitását" rájuk.

László (csendben van egy pillanatig, aztán): Ez az első dolog, amit ma mondtál, amit komolyan veszek.

Éva (szemöldökét felvonja): A többi nem volt komoly?

László: A többi igaz volt, de ez… ez valami olyat ragad meg, ami nem csak ideológiai ellenszenv. Ez egy mechanizmus. Ha az AI elveszi a kognitív súrlódást, az agyunk — és szerintem a jellemünk is — nem fog megedződni. A stoikusok azt mondták, hogy az erény nem az, ami könnyű, hanem az, amit a nehézségen keresztül szereztél meg. Ha a nehézséget kivesszük az egyenletből…

Éva: …akkor más nehézség lép a helyére. Az élet nem fog kifogyni a kihívásokból csak azért, mert az AI megírja az emailjeimet.

László: De megváltozik, hogy miben kell helytállni. És azt nem tudhatjuk előre, hogy amiben edz minket az AI-világ, az elég lesz-e ahhoz, amire valóban szükségünk lesz.

Andris: Ez az igazi kérdés, szerintem. Nem az, hogy jó-e az AI vagy rossz. Hanem hogy tudatosan csináljuk-e. Az immunrendszer is tönkremegy, ha nem edzik, de tönkremegy attól is, ha folyamatosan, kontrollálatlanul terhelik. Az egyensúly — az adaptív egyensúly — az, ami fenntartható.

Éva: Igen, de ki dönti el, hogy mi az egyensúly? Te, én, Laci? Egy szabályozó bizottság? Mert ha az egyén dönti el, és az egyénnek azonnali jutalmakat kínál a technológia, akkor az egyén mindig a kényelmet fogja választani. Ez pszichológiai törvény.

László: Ezért van szükség kultúrára. Értékekre. Nem törvényekre, hanem arra, hogy tudjuk, miért csináljuk, amit csinálunk. Az a baj az AI-val, hogy egy olyan korban érkezik, amikor a kultúrának épp nincs erős válasza. Nincs nagy narratíva, ami megmondaná: eddig és ne tovább. Nincsenek rituálék, amelyek korlátoznák. Csak van, és terjed, és mindenki használja, mert mindenki más is használja.

Andris (feláll, tölt a borból): Szóval az a diagnózisod, Laci, hogy nem az AI a baj, hanem az, hogy kulturálisan fegyvertelenek vagyunk vele szemben?

László: Részben. A másik részem azt mondja, hogy az AI olyan, mint egy nagyon okos, nagyon udvarias, végtelen türelmű entitás, aki soha nem tart neked tükröt. Mindig segít. Mindig válaszol. Soha nem néz rád úgy, hogy "ezt magadnak kellene kitalálnod". Egy ilyen kapcsolatban az ember nem nő — kiszolgálják. A kiszolgált ember pedig… gyengébb lesz.

Éva (halkan): Ezt nem tagadom teljesen. Én is érzem néha. Hogy valami… lustaság kúszik be. Nem a munkalustaság, az más. Hanem az a fajta, ahol az első nehézségnél már automatikusan az AI felé nyúlok. Volt egy időszak, amikor ezt észre sem vettem.

László (meglepetten néz rá): Na, ez őszinte volt.

Éva: Igen. De ebből az következik-e, hogy le kéne mondani az egészről? Nem hiszem. Az következik, hogy tudatosabban kell csinálni. Ami viszont… nem fog magától megtörténni.

Andris: Nem fog. Épp ezért mondom, hogy ez nem technológiai kérdés, hanem nevelési. Orvosi. Az a generáció, amely úgy nő fel, hogy soha nem tapasztalta meg a megoldatlan kérdés miatti éjszakai forgolódást, a keresés örömét, a saját agyával való birkózást — az valami alapvetőt nem fog megtapasztalni. Nem az AI a veszélyes. A szülők és tanárok, akik az AI-t erőforrásnak adják anélkül, hogy megtanítanák az ellensúlyt.

László (lassan bólogat): Ez a legjobb, amit ma mondtál.

Éva: Melyik a legjobb, melyik a legjobb…(nevet) Tartalékban tartjátok a dicséreteket.

László: Nem tartom vissza, ha megérdemli. (szünet) De attól még nem hiszem, hogy az AI összességében jó irányba viszi az embereket. Azt hiszem, egy nagyon régi emberi hibánkat erősíti fel: azt, hogy a kényelmet összetévesztjük a jóléttel.

Andris: Abban igazad van. De ugyanezt mondhatjuk a fűtésről, a penicillinről, az autóról. Minden könnyítés megvolt ezzel a veszéllyel.

László: Igen. És mindegyik vett is el valamit. Csak általában nem vettük észre, mert lassan ment. Attól tartok, ezzel se fogjuk észrevenni. Egyszer csak kiderül, hogy van egy nagyon okos eszközünk, amely helyett gondolkodik — és mi magunk elfelejtettük, hogyan kell.

Csend. A kávé kihűlt. Valaki kinyitja az ablakot, és beárad az esti levegő.

Éva (végül): Tudod, mit? Ezt a vitát kellene betáplálni egy AI-ba — és megnézni, mit válaszol.

László (szárazon): Biztosan olyasmit, hogy "ez egy összetett kérdés, amelynek több nézőpontja van…"

Andris (nevet): Pontosan. Mert az AI nem kényes. Nem vállal álláspontot. Mi meg itt veszekszünk már két órája, és egyikünk sem adta fel a sajátját.

László: Ez az emberi.

Éva: Ez az emberi.

*** 

Szóval ez lett az a fiktív beszélgetés, amit az AI készített, teljesen önállóan és kevesebb, mint egy perc alatt. 

S miről beszélgettünk utána? Ő maga lett a téma. Megint csak összehasonlítva az emberekkel, kicsit körbejárva azt, hogy lehet jó is és rossz is a vélemény visszatartás. Embernél is, AI-nál is.