ferzoltan blogja

November első estjén lelkek találkoznak,

tengernyi sok gyertya lángjaivá válnak.

Sírokon fénylenek, mécsesekben égnek,

sötét égbolt csillagai benne tükröződnek.

 

November első estjén a temetők hívnak,

élők a holtakat fájdalomban gyászolnak.

Egyedül, párban, vagy éppen a családdal,

emlékekkel tisztelegnek örök elmúlásnak.

 

November első estjén lelkek fonódva,

múlt és a jelen szorosan kapcsolódnak.

Hitben ki él, magának hosszú jövőt remélve,

Mint gyertya, mely szélben csonkjáig leégne.

 

Szombathely, 2019.10.31

Számomra egy örök paradoxon,

miért leljük mások végzetét az úton.

Lehet az sárga, fekete, vagy barna,

utolsó útján a végtisztesség járna.

 

Otthon melegében fellobban a szenvedély,

a magányt felváltja egy kiskedvenc életkép.

Családban ő a szeretet, szóra csekély esély,

emberként éltetik, s válik életmóddá ekképp.

 

Asztal mellé ülve osztoznak egy combon,

őseik nyomába sem léphetnek ezen a ponton.

Ápolt testét szőr helyett takarja egy kabát,

nem feltűnő már, hogy megváltozott a világ.

 

Emberszámban végzi mindegyik a dolgát,

még a hajléktalan sem mutat ilyen példát.

Miként a szülők egykor viselték a gondját,

most árvákként lepik el mindenhol az utcát.

 

Kínok között végzi, ha otthagyja a nyomát,

undort rajzol az arcokra, míg kíséri bánatát.

Tiszteletben kivételes, aki ismeri a kukát,

kutyagumi az orrára, ki otthagyja e csodát!

 

Szombathely, 2019.10.05

Húsz éve már, hogy minket itthagytál,

húsz éve pislákol sírodon gyertyaláng.

Húsz éve koszorúk faragott kopjafán,

húsz éve maradtál a föld mélyén árván.

 

Húsz éve, jó anyám őrzöm emléked,

húsz éve fakul arcod egy fényképen.

Húsz éve két fenyő távolból integet,

húsz éve jelzik már, hol van a sírhelyed.

 

Húsz éve szüntelen visszahív november,

húsz éve, ha tudok, hozzád sötétben érkezek.

Húsz éve gyertyalángok lobbannak az estbe',

húsz éve lelkedért imát suttogok a Mennybe.

 

Húsz éve szeretnék folyton csak mesélni,

húsz éves dolgaimról veled még beszélni.

Húsz éve elmentél, én huszonegy voltam,

húsz éve értem, hogy anya csak egy van.

 

Húsz éve kíséri utam a szerencse,

húsz éve érzem, vigyázol rám csendben.

Húsz éve koporsódra könnyeket ejtettem,

húsz éve, s míg élek, soha el nem felejtem.

 

Húsz éve a fejfádra kettő ezret írtunk,

húsz éve áprilisban feketében voltunk.

Húsz éve véstek márványlapba fűzfát,

húsz éve gyújtottuk meg az első gyertyát.

 

Szombathely, 2019.09.28

(2000.04.04 - Édesanyám halálának húszéves emlékére)

Egy átlagos szombat délután,

üldögélek a nyeregben némán.

Fekete színű, északi musztáng,

Kellysnek hívják nemes vasparipám.

 

Útnak mikor indultam, nem érdekes,

az elején az ember még nem ideges.

Tejfölös az ég, fecskék szelik át,

útszéli házaknál ugatnak a kutyák.

 

Lassan mögöttem hagyom a telepet,

amit Petőfi, a költőnk neve ihletett.

Ügetek, ahogyan a vadnyugaton szokás,

majdnem kiütöm a helységtábla oszlopát.

 

Dübörgést tol maga előtt a szél,

útszéli árokban menedéket keresgél.

Érkezik délről kétszáz húsz lovával,

célkeresztbe vesz az ezüst nyilával.

 

Páratlan utam kígyózik alattam,

keresztek őrzik emlékét holtaknak.

Századunk szégyene az eldobott vackok,

pánsípként szólnak a műanyag palackok.

 

Elhagyja rejtekét egy hófehér indián,

kidobja jellemét egy Mercedes ablakán.

Tomahawkként pörög ég és föld között,

szívemből a szeretet messzire költözött.

 

A palack teste ital nélkül földet ér,

nyomát tüntetné el a settenkedő szél.

Görgeti előttem, látványa sokkal felér,

ez nem sztyeppén guruló ördögszekér.

 

Friss szántás ágyában megpihen,

ezt az árvát én most még felveszem.

De a sok más, sorsára ráhagyott,

mit oly sok, bukott angyal eldobott?

 

Hová röpít Red Bull, milyen energiát adott,

ha palackját a kukába eldobni nem bírod?

Vasparipám felnyerít, elindul a két kerék,

tömje ilyen emberrel az ördög a szekerét!

 

Szombathely, 2019.09.16

Nagycsaládba születtek,

húszan voltak testvérek.

Katonáknak nevelték,

felnőtt kórra képezték.

 

Szűk házikó ablak nélkül,

nádszál fiúk, egy sem zendül.

Fehér az ingük, bakancsuk barna,

készenlétben, míg viszik a frontra.

 

Recseg-ropog kint a harctér,

megdől a ház, ez nem játék.

Nyílik az ajtó, csak úgy feltépik,

ugrik három, készül még tíz.

 

Szikrát szór, s a gáztól folyton

vörös láng ég a horizonton.

Zsoldos katonák, mind odavesznek,

lelküket adják egy szenvedélynek.

 

Emlékéküket nem őrzi senki,

testüket csak úgy dobálják ki.

Egy lehúzott ablak jelzi múltuk,

aszfalton koppan a bakancsuk.

 

Pattog még, aztán megnyugszik,

szemében a fény végleg kialszik.

A becsület itt semmit sem ér,

üresen tátong egy hamutányér.

 

Nagycsaládba születtek,

húszan voltak testvérek.

Marlboróknak hívták amíg,

kivégezték mind egy szálig.

 

Szombathely, 2019.09.15