Fél perc szünet

Minden mozdulat

a "milettvolnaha",

s a tagadásom:

nem több,

mint félelem.

Valami, amit mindig,

de valahogy mégsem akartam:

hogy legyél is,

meg ne is nekem.

De nem tőled,

hanem magamtól tartok,

hogy meglátod,

amit elrejtenék,

és eltűnik belőled,

amit mutatni akartam,

s vele tűnsz te is,

és veled majd én.

Csak közeledtél

a törött csempék között

itt-ott egy-egy ledőlt porcelán hevert

nem álltál meg, mert tudtad, hogy

fontos lesz, ha végre megérkezel.

Begyűjtöttük a lényeges lomokat, 

hogy újra építhessük azt, ami elveszett,

hitet adtál önmagunkban,

és erőt, hogy teremtsünk számodra 

valamit, ami értékesebb.

Nőnapra felemelt fejet,

több tiszteletet,

kóró virágot, hogy

betömjük a fülünket

ha kérdés nélkül kiömlik,

hogy kivel mit, vagy mit nem.

Egyenlőt amiben lehet, 

felebaráti szeretetet.

Elfogadni ha nincs,

vagy ha van gyerek,

esetleg, azt, ha épp elveszed,

vagy elvesztett lesz.

Valami tisztességet

felénk, hogy nem csak állatok

vagy közjószág vagyunk,

nem vagina köré 

felhúzott inkubátorok.

Hogy ne legyen többet

"kihívó", csak simán ruha,

ami az áldozaton volt épp,

mikor nem a "rossz helyen",

csak úgy, ment arrafelé.

Hogy ne rendezze le többet

"családi perpatvarként"

azt a hatóság,

ami után pocsolyába gyűlik

majd a vér.

Hogy valamerre boruljon

az a nyomorult mérleg,

és a virág helyett,

esetleg,

vegyenek emberszámba minket.

Pár óra telt el csak nélküled, de már szomjazlak,

mintha hónapok óta nem kaptam volna vizet...

Így követelőzve alig ismerek magamra,

hisz új arcot festettél rám: arcot, ami megijeszt,

tudok én jól lenni egyedül is, de veled

jobban vagyok, mint bármikor voltam és nem elég

ha én vagyok magam, és kevés, amit 

adhatok egyedül, szomjazlak, száradok belül. 

Milyen szépen indult, most pedig hagysz kiszáradni,

ahogy én hagyom a növényeket a szobámban.

Nem töltesz belém semmit, pedig nagyon akartad,

annyira ígérted... és hirtelen kevés lettem magamnak.

Gyökereim aszottan tekerednek alattam

kutatják, maradt -e valami, itt a kiégett,

kiszáradt talajban, valami apró oázis?

Ne kellj fel!

Hadd maradj legalább Te ott.

Egy villanásnyi ideig

Elég, ha csak én tudom.

Így maradt benned

Egy kevésbé összetört 

valóság,

Valami szép.

Kérlek, ne kellj fel!