felhocske blogja
Rímtelen
Szánakozón kínál helyet a fűz,
árnyéka alá kuporodom.
Felrémlik a sóhaj rezdülő ajkadon,
szellő kezű ágak csiklandnak
nyakamon, de psszt, csitítnak (fojtó kezek)
nem mondhatom ki a neved!
Pihegve nyúlok el, s felrémlik,
kárhozat ölel körül, amint illatunk,
hangunk, lélegzetünk még most is
egymásba olvadva tekergőzik valahol
itt a gyomrom mélyén, s karmolva mar -
ízed után szomjazom, éhség gyötör.
Elkorcsosult vágy! Minden
tüszőm utána kiált, s lihegve idéz
magam elé pillanatképeket. Halványan
sejlik fel, holdfénytől csikland a test,
ajkamon érzem oltó ízét a szájnak,
idült alakot fest elém az alkony.
A vágynak vagy tajtékos habja,
ki felkorbácsolta, aki most fuldoklom
benne: én, s te, ki hagyja, hogy végül
súlytalan lebegjek a tetején.
Ábrándva száll a cigarettafüst,
tántorog túl hétköznapokon
rímtelen.
Közöny
Közöny
Néha gyűlölöm. E néma
kín mélyről fakad torkomon,
hangja gyomrom mélyéből léha
tüdőmet éri, fuldoklom,
szemei bennem koldusok,
bús árnyak, közöttük bujdosok.
Máskor könyörgök, pőrére
vetkezem, büszkeség-ruhám
földig ejtve állok őérte,
de már ügyet sem vet reám.
Üres frázis a gyász, a harag
és a megbocsátás, félszavak.
Olykor még ha szikra lobban,
váratlan mordul, mint éhség
szűkös gyomorban. Mint lombban
villódzó, mély sötétség
bódító, könnyű és illatos,
ilyenkor szelíd, tapintatos.
De ma nincs bennem sem bánat
sem fohász, sem bú, sem derű
sem szeretet, sem imádat,
ma nincsen bennem keserű.
Ma sírni sem jó, sem nevetni,
sem gyűlölni, sem szeretni.
Már késő
Már késő
Gyakran olvaslak vissza, mélázva,
és ostoroz balgatag jámborságom,
úgy néztél rám, mint senki, félárva
szemérmem – óh, ma hogy bánom!
Vállamon - hová öreg kezed nyoma fagyott -
némán cipellek, vöröslő üszök-folt vagy ott.
Gyakran képzelem, görnyedt korod
fölibéd hajolva kéjesen cirógatva járja
ősz-táncát, de nekem viasz-homlokod
öblös ránca, annak minden barázdája,
szén szemed szegletében kis fehér bőrhibád,
hajnali álomtalan szobámban vakító délibáb.
Meddő verses eltévelyedéseimben
nyáresti kósza, langy fuvallat vagy,
tétova színjáték. Függönyt libbent
nesztelen árnyék, s rideg csók fagy
ajkamra, midőn megtudom majd, temetnek,
könnyem palléroz fejfát kattogó nevednek!