felhocske blogja

felhocske•  2012. május 22. 18:49

Rímtelen

Szánakozón kínál helyet a fűz,

árnyéka alá kuporodom.

 

Felrémlik a sóhaj rezdülő ajkadon,

szellő kezű ágak csiklandnak

nyakamon, de psszt, csitítnak (fojtó kezek)

nem mondhatom ki a neved!

 

Pihegve nyúlok el, s felrémlik,

kárhozat ölel körül, amint illatunk,

hangunk, lélegzetünk még most is

egymásba olvadva tekergőzik valahol

itt a gyomrom mélyén, s karmolva mar -

ízed után szomjazom, éhség gyötör.

 

Elkorcsosult vágy! Minden

tüszőm utána kiált, s lihegve idéz

magam elé pillanatképeket. Halványan

sejlik fel, holdfénytől csikland a test,

ajkamon érzem oltó ízét a szájnak,

idült alakot fest elém az alkony.

 

A vágynak vagy tajtékos habja,

ki felkorbácsolta, aki most fuldoklom

benne: én, s te, ki hagyja, hogy végül

súlytalan lebegjek a tetején.

 

Ábrándva száll a cigarettafüst,

tántorog túl hétköznapokon

 

rímtelen.

 

felhocske•  2011. február 22. 17:46

Közöny

Közöny

 

Néha gyűlölöm. E néma

kín mélyről fakad torkomon,

hangja gyomrom mélyéből léha

tüdőmet éri, fuldoklom,

szemei bennem koldusok,

bús árnyak, közöttük bujdosok.

 

Máskor könyörgök, pőrére

vetkezem, büszkeség-ruhám

földig ejtve állok őérte,

de már ügyet sem vet reám.

Üres frázis a gyász, a harag

és a megbocsátás, félszavak.

 

Olykor még ha szikra lobban,

váratlan mordul, mint éhség

szűkös gyomorban. Mint lombban

villódzó, mély sötétség

bódító, könnyű és illatos,

ilyenkor szelíd, tapintatos.

 

De ma nincs bennem sem bánat

sem fohász, sem bú, sem derű

sem szeretet, sem imádat,

ma nincsen bennem keserű.

Ma sírni sem jó, sem nevetni,

sem gyűlölni, sem szeretni.

felhocske•  2010. december 3. 20:58

Már késő

Már késő

 

Gyakran olvaslak vissza, mélázva,

és ostoroz balgatag jámborságom,

úgy néztél rám, mint senki, félárva

szemérmem – óh, ma hogy bánom!

Vállamon - hová öreg kezed nyoma fagyott -

némán cipellek, vöröslő üszök-folt vagy ott.

 

Gyakran képzelem, görnyedt korod

fölibéd hajolva kéjesen cirógatva járja

ősz-táncát, de nekem viasz-homlokod

öblös ránca, annak minden barázdája,

szén szemed szegletében kis fehér bőrhibád,

hajnali álomtalan szobámban vakító délibáb.

 

Meddő verses eltévelyedéseimben

nyáresti kósza, langy fuvallat vagy,

tétova színjáték. Függönyt libbent

nesztelen árnyék, s rideg csók fagy

ajkamra, midőn megtudom majd, temetnek,

könnyem palléroz fejfát kattogó nevednek!