fecske22 blogja
SzemélyesElment egy barát?
Elment egy barát...
Black volt becses neve
vagy P. Zsolt, ki hogy ismerte.
Búcsúzom most, fáj...
Kis ideig te voltál "Apuckám"
a hű barát, ki erőt adott, talán
most majd fenn vigyáznak Rád
az angyalok és semmi sem fáj...
Karcom
Fájó sebeimre balzsam voltál
öreg tölgyként szilárdan álltál
és én hinni akartam benne
hogy újra kerek egész a világ
ahol már karcom sem fáj
mert hinni kezdtem benne
törött szívem ismét dobban
zsigeremben érzem, egyre jobban
élek, és már hiszek benne
(hogy melletted szép az élet)
Karcok
Mély barázdáim
az idő
betemette mind
mégis örök
sebként őrzöm
lelkem karcait,
mint megbélyegzett
koldus
minden csepp gyógyírért
talpat nyalok.
Koncként elémvetett
lerágott csont voltál,
kaptam utánad...
utolsót nyelek
enyhet adó falatjaidból
majd
meghalok.
Emlékezve rád...
Emlékezve rád, mert sohasem feledlek! :( Messze száll sóhajom, de téged nem talál Ez volt a nagykönyvben megírva fekete betűkkel, Emlékezem rád én is, hiszen köztük vagyok,
leküzdhetetlen kettőnk között a távolság.
El kellett menned, s nem kérdezte senki
tőled, hogy most útra akarsz-e kelni?
eljött a perc és neked búcsú nélkül menned kellett.
Emlékedet itt hagytad miránk, kik szerettek
és akik téged soha el nem felednek.
kívánom, hogy vigyázzanak rád az angyalok!
Mosolyogj ott fenn is, mint itt lenn tetted,
szerezz vele örömet a veled együtt levőknek.
Ha másként rendelte volna a nagybetűs élet
ma velünk lennél és pontosan huszonhét éves.
Gyújtok ezért ma is egy szál fehér gyertyát,
és csendesen elmondok érted egy imát.
Hagylak
Hagylak
Göröngyös utak porában
mellettem poroszkál az idõ,
olykor karon fog és mesél,
tekintetem értetlen, kérdõ.
Egy képet vetít elém a semmibõl,
szívem zokogva remeg bele.
Ezernyi furcsa kép köröz,
elragad, aláhúz a semmibe.
Elcseszett órák zsivalyában
hallgatom a múlt nyomorát,
mára ennyi maradt nekem,
csend tölti magányom gyomrát.
Mint ujjam vagyok a világban,
az élet elrohan mellettem,
az alagút végén feldereng,
s kapaszkodnék kósza fénysugárba.
Csak egy pillanat mûve lenne,
egyetlen lendítés a vég felé,
de kapaszkodom, bár lehet,
felderengõ emléked éltet még.
Kedves arcod maradt nekem,
mi nem enged, hajt küzdeni,
mégis közel a fény, erõsebb
elvágja-égeti indád gyökereit.
Hagylak, hisz neked menned kell.
Rám még vár ezer vesszõfutás,
érzem, hogy elszakad a fonál,
elveszik minden, egymás után.
Eltökélt arccal nézek a jövõbe,
hogy büszke légy rám,
mosolyogva búcsút intek
de örökké emlékezem rád.
2012.01.06.
Imola, Kata