fecske22 blogja

Személyes
fecske22•  2016. augusztus 26. 14:58

Elment egy barát?

Elment egy barát...
Black volt becses neve
vagy P. Zsolt, ki hogy ismerte.
Búcsúzom most, fáj...

Kis ideig te voltál "Apuckám"
a hű barát, ki erőt adott, talán
most majd fenn vigyáznak Rád
az angyalok és semmi sem fáj...

fecske22•  2014. március 21. 08:11

Karcom

Fájó sebeimre balzsam voltál
öreg tölgyként szilárdan álltál
és én hinni akartam benne

hogy újra kerek egész a világ
ahol már karcom sem fáj
mert hinni kezdtem benne

törött szívem ismét dobban
zsigeremben érzem, egyre jobban
élek, és már hiszek benne

(hogy melletted szép az élet)

fecske22•  2014. március 20. 21:21

Karcok

Mély barázdáim
az idő
betemette mind
mégis örök
sebként őrzöm
lelkem karcait,
mint megbélyegzett
koldus
minden csepp gyógyírért
talpat nyalok.

Koncként elémvetett
lerágott csont voltál,
kaptam utánad...
utolsót nyelek
enyhet adó falatjaidból
majd
meghalok.

fecske22•  2012. április 16. 13:50

Emlékezve rád...

Emlékezve rád, mert sohasem feledlek! :(

 

Messze száll sóhajom, de téged nem talál
leküzdhetetlen kettőnk között a távolság.
El kellett menned, s nem kérdezte senki
tőled, hogy most útra akarsz-e kelni?

Ez volt a nagykönyvben megírva fekete betűkkel,
eljött a perc és neked búcsú nélkül menned kellett.
Emlékedet itt hagytad miránk, kik szerettek
és akik téged soha el nem felednek.

Emlékezem rád én is, hiszen köztük vagyok,
kívánom, hogy vigyázzanak rád az angyalok!
Mosolyogj ott fenn is, mint itt lenn tetted,
szerezz vele örömet a veled együtt levőknek.

Ha másként rendelte volna a nagybetűs élet
ma velünk lennél és pontosan huszonhét éves.
Gyújtok ezért ma is egy szál fehér gyertyát,
és csendesen elmondok érted egy imát.

fecske22•  2012. január 27. 16:21

Hagylak

Hagylak

Göröngyös utak porában 
mellettem poroszkál az idõ, 
olykor karon fog és mesél, 
tekintetem értetlen, kérdõ.

Egy képet vetít elém a semmibõl,
szívem zokogva remeg bele.
Ezernyi furcsa kép köröz,
elragad, aláhúz a semmibe.

Elcseszett órák zsivalyában
hallgatom a múlt nyomorát,
mára ennyi maradt nekem,
csend tölti magányom gyomrát.

Mint ujjam vagyok a világban,
az élet elrohan mellettem,
az alagút végén feldereng,
s kapaszkodnék kósza fénysugárba.

Csak egy pillanat mûve lenne,
egyetlen lendítés a vég felé,
de kapaszkodom, bár lehet,
felderengõ emléked éltet még.

Kedves arcod maradt nekem,
mi nem enged, hajt küzdeni,
mégis közel a fény, erõsebb
elvágja-égeti indád gyökereit.

Hagylak, hisz neked menned kell.
Rám még vár ezer vesszõfutás,
érzem, hogy elszakad a fonál,
elveszik minden, egymás után.

Eltökélt arccal nézek a jövõbe,
hogy büszke légy rám,
mosolyogva búcsút intek
de örökké emlékezem rád.

2012.01.06.

Imola, Kata