fecske22 blogja

Irodalom
fecske22•  2009. október 5. 22:26

Lótuszvirág, avagy egy éjszakai látogató története

Lábai nem is érintették a talajt. Úgy suhant a los angelesi háztetőkön, mintha valaki üldözte volna. És valóban így is volt, saját maga elől menekült. Szabadulni akart mindentől, ami csak egy kicsit is önmaga volt. Szörnyeteg énje késztette erre a véget nem érő menekülésre. És ez a szörnyeteg üldözte őt. Ez történt minden alkonyatkor, mikor ösztöne az éjszakába üldözte és jól tudta, hogy ez ellen nem menekülhet el soha, hiábavaló minden próbálkozása. Saját maga elől nem tud elfutni. Éhsége égette torkát, szüksége volt a táplálkozás fajtájára jellemző kísérteties voltára, hogy életben tudjon maradni, hogy a faj fennmaradjon. Az ősi nemzedék egyik tagja volt az apja. A régi rend tagjai még nagy tiszteletnek örvendtek. Daren így örökölt valamennyit ebből, nem tartozott a leghitványabb vérszopók közé. Ő csak akkor ölt, ha már valóban nem volt más választása és muszáj volt. Ahogy egyre messzebb futott, szinte észre sem vette, hogy teljesen besötétedett. Látását a sötétség nem zavarta, sőt minél feketébb volt az éjjel ő annál jobban és élesebben látott. Ha nagyon akarta volna, meg tudta volna számolni a város felett lebegő apró porszemeket is. Nemcsak látása volt kitűnő, mint egy igazi ragadozónak, hanem hallása és szaglása is. Minden emberi lény hangját tisztán hallotta egy mérföldes körzetben. Emberi mértékkel ezek hihetetlen szupertulajdonságok, azonban az ő fajtájának ez alap volt, szükséges velejárója a vámpírlétnek. Éhsége egyre jobban kínozta, hamarosan már nem tudja visszatartani a belőle felszínre törő szörnyet. Orrát ekkor valami furcsa, eddig ismeretlen illat csapta meg. Nem volt kellemetlen, egyáltalán nem, csak a szag hatására torkát egyre jobban égető éhség. Jobb illatú volt, mint bármelyik ember vérének szaga. Akaratlanul is a forrása irányába kezdett futni, a felfedezés hívó szavának nem tudott ellen állni... Vadászösztöne egyre gyorsabb tempóra ösztökélte, torkából morgás szakadt fel, majd állati üvöltését fújta messze a szél. Egy szörnyeteg üvöltése. Az illat egyre erősödött, és ahogy a gyenge esti szél is Daren felé fújta, szinte megvonaglott a testét egyre jobban elöntő sürgető érzéstől...Mi ez az illat? Agyarai is megnyúltak az éhségtől, pupillája vékony csíkká szűkült hatalmas sárga íriszében. Követte ezt az ismeretlen, idegen illatot. Magában azon gondolkodott milyen is ez. Mézes, édes és virágos is egyben. Semmihez sem hasonlítható, talán a legközelebb mégis egyetlen illat állt hozzá… lótuszvirág… édes és megnyugtató lágy illata, ami rá most koránt sem ilyen hatást gyakorolt. A felfedezni vágyás hívó szavának engedve suhant egyre az illat felé, míg a külvárosban egy omladozó cserepű ódon házzal szemben érzékei meg nem állították. Ott volt, abban a házban, abban a kicsi sötét ablakú házban. Tudta, érzékei sosem csapták be. Egy percig vívódott, vajon biztonságos oda bemennie… Ugyan milyen veszély fenyegetne egy vámpírt? – mosolygott saját balga gondolatán. Elhatározása immáron sziklaszilárd volt, felderíti ezt az illatot. Egy lendületes mozdulattal átugrott a szemközti háztetőre, majd zajtalanul lemászott a falon. Megkapaszkodott az ablakpárkányban, körülnézett, hogy nem látja-e valaki, majd mentális képességével elfordította az ablakzárat. Néha egészen jól jött neki ez a fajta vámpírtulajdonság, hiszen sok mindent tudott így működtetni, mozgásra bírni, még az embereket is tudta irányítani. Egyetlen gyors mozdulat és lábai hangtalanul érkeztek a sötét szoba szőnyegezett padlójára. Szemei körbepásztázták a szobát, megjegyzett minden apró kis részletet, míg meg nem állapodott a legtávolabbi sarokban. Hatalmas franciaágyon egy nő aludt békésen, mit sem sejtve az őt figyelőről. Fekete haja legyezőszerűen terült el a párnán, testét nem fedte semmi csak az alig rátekeredő selyemtakaró. Daren érzékei pattanásig feszültek, az ágy felől szálló illattól éhsége a leküzdhetetlenségig nőtt, torkát égette. Iszonyú késztetést érzett, hogy agyarait a lány puha nyakában pulzáló vénába mélyessze és megízlelje ezt a csodás illatú meleg vért. Mert rájött már, hogy a keresett illat a nő vérének íncsiklandó zamata. Az illat elemi erővel csábította. A nő szépsége is felkeltette vonzalmát. Normális esetben nem ébresztett benne vágyat egy embernő, jobban szemrevalónak találta a nőstényvámpírokat. Azonban ez a nő más volt, mint az eddigiek. A puszta látványától is sürgető vágyat érzett iránta, férfiassága éledezni kezdett szűk bőrnadrágjában. Meg kell érintenie! Ez az érzés elhatalmasodott rajta. Óvatosan az ágy mellé lépett és jéghideg ujjával lágyan megcirógatta a nő puha-meleg arccsontját. Szokatlan és idegen volt tőle ez a fajta gyengédség. Soha eddig nem volt óvatos még a nőstényvámpírokkal sem. Most viszont egy furcsa érzés kezdett éledezni benne. A féltés és a megóvni akarás érzése keveredett a vággyal. Szenvedélyesen szeretni akarta ezt a nőt, amellett, hogy a vérét is kívánta. Azt azonban tudta, hogy nem akarja bántani. Nem fogja megölni! Hiszen alapból irtózott az ölés gondolatától is, de ha muszáj volt megtette. Ezt a nőt azonban képtelen lenne valahogyan is bántani. Nem értette, de így érezte.

Lizzy valami jéghideget érzett végigfutni az arcán. Megborzongott. Pedig úgy aludt el, hogy melege volt, nem is tudott magán elviselni egyetlen ruhadarabot sem. Most mégis fázik? Nem, az érzés csupán egy sóhajtásnyi pillanatig tartott. Most újból izzó forróság vette körbe testét ebben a fülledt nyári éjszakában. Nem aludt már túl mélyen. Úgy érezte bizsereg a bőre, ilyet akkor érzett, amikor valaki figyelte. Valaki figyeli? Ugyan, hiszen éjszaka van és ő az ágyában fekszik. Az érzés nem múlt el, erősödött. Valami furcsa és ismeretlen erő késztetésének engedve lassan kinyitott a szemét. És akkor meglátta őt, az ágy lábánál állt és figyelte… száját sikításra nyitotta…

Daren egy szempillantásnyi idő alatt ott termett és befogta a nő száját. Szemében látta a rémületet és szerette volna megnyugtatni. Nem akarta, hogy féljen tőle.

-         Sssh! Egyetlen mozdulattal megölhettelek volna míg aludtál, de nem akarlak bántani. Nyugodj meg! – amint látta, hogy a nő szemei elkerekednek a félelemtől, rájött nem a legjobb szavakat választotta. Nem volt tapasztalata ebben. – Mondom, hogy ne félt! Nem akarlak bántani. Ha megígéred, hogy nem sikítasz, elveszem a kezem. Rendben? – próbálkozott újra. A lány bólintott és ő lassan elvette a kezét.

-         Mégis mit képzelsz, hogy csak úgy berontasz ide? Hogy a p….ba jutottál be? Ki az ördög vagy te? Egy szemét kukkoló! – záporozott a szó a szájából. – Azonnal magyarázd meg mit akarsz itt és tűnj el a szobámból, tűnj el vagy hívom a rendőrséget! – folytatta megállás nélkül.

Daren nem tudta, hogyan érhetné el, hogy befogja a száját végre, így elmosolyodott. Ilyet se mostanában tett. Szájából fényesen villantak elő az agyarai a holdfényben. A nő ekkor az arcába nézett és a látványtól ajkára fagyott a szó. Remegni kezdett, magára húzta a takarót, majd az ajtó felé kezdett futni. Daren az útját állta még mielőtt oda ért volna és karjaival átölelte, úgy hogy mozogni sem tudott. A nő ekkor a félelemtől ájultan rogyott össze a karjaiban. Most meg mi a fenét csináljak vele?- sóhajtotta Daren. Óvatosan a karjaiba emelte a puha ernyedt testet és az ágyra fektette. Nem tudta megállni, hogy végig ne simítson rajta. Izgató volt, ahogy a vékony selyemtakaró rátapadt és itt-ott láttatni engedte az karcsú testet, a lágy domborulatokat. Újra egy ismeretlen érzés telepedett meg benne. Öröm. Igen ezt érezte, örült, hogy ezzel a szép és kívánatos teremtéssel lehet. Szája újra mosolyra húzódott. Érezte, hogy éhségét egyre jobban kordában tudja tartani és agyarai is helyükre húzódtak. A szörnyeteg most nem volt más, mint egy vágyakozó szelíd férfi. Simogatta a kipirult arcot… Gyengéd érintésére kezdett éledezi a nő. Lassan kinyitotta szemét és Daren szemébe nézett. Ő elmosolyodott, most kivillanó agyarak nélkül. A lány is visszamosolygott.

Biztosan csak álmodtam az egészet. Ez a jóképű idegen nem lehet egy vámpír. Láttam a fogait, amik most nincsenek ott. Biztosan a képzeletem játszott velem. De ha mégis igaz…meg fog ölni és kiszívja a vérem. Ugyan kinek hiányoznék? Nincs az életemben senki aki csak egy könnycseppet is ejtene értem, ha meghalnék. Milyen csodás szürke szemei vannak, hibátlan bőre és selymes fekete haja. Igazán csábító. De még mindig nem tudom, ki lehet és hogyan került ide. Betolakodó!

-         Elárulná, hogy ki maga? – kérdezte erőtlenül. Próbálta agyát értelmes gondolatokra ösztökélni, de csak egyetlen gondolat járt a fejében: eszméletlenül vonzó férfi.

-         Nem fontos, hogy ki vagyok és hogyan jöttem be a szobába. Ez mind lényegtelen dolog, ahhoz képest, hogy mi vagyok és mit akarok. – suttogta lágyan a férfi.

-         És elárulod ezeket nekem? – lehelte vissza.

-         Nem volna jó ötlet, de ha kicsit erőlteted az agyad, magadtól is rájöhetsz a válaszra. Próbáld meg szépen. – irányította mentálisan a nőt arra, hogy gondolkodjon.

-         Be volt zárva az ajtó, riasztó van élesítve. A harmadik emeleten van a lakásom, így ha nem az ajtón jöttél be, akkor az ablakon át kellett. És hosszú fogaid vannak, mint… mint a… vámpíroknak. De te nem bántottál eddig engem, nem haraptál meg. Miért nem? Nem értelek, még csak nem is tiltakozom, akkor miért nem? Nem vagy éhes? – jöttek az újabb kérdések.

-         Jó nyomon jársz, sőt telitalálat. Okos vagy. Vámpír vagyok, erre rájöttél. Daren a nevem. És igen, az ablakon át jöttem be. De nem akarlak megharapni, még akkor sem, ha éhes vagyok. Én nem vagyok olyan, mint a többi vérszopó. Csak akkor ölök embert, ha muszáj. És most nem így van. Nem vagyok képes téged bántani, nem tudlak megölni, nem akarok fájdalmat okozni és ez tőlem független érzés. Nem értem miért van. Vonzódom hozzád, pedig te ember nő vagy! – magyarázta a puszta tényeket az egyre jobban magához térő nőnek.

-         Vámpír vagy! Ez hihetetlen! Ti léteztek? És nem akarsz megölni… aha. Most én mondjam meg, miért? – mosolygott az abszurd gondolaton. – A nevem Lizzy. – bökte még oda. - És ha nem akarsz bántani, mégis miért jöttél ide?

-         Mert ellenállhatatlanul vonz az illatod. A véred illata. Jobb és csábítóbb illatod van, mint bármelyik másik embernek. – vallotta be.

-         Aha, hát nem mondom, hogy örülök az ismeretségnek, de ha már itt vagy… akkor… - simított végig a tökéletes arcon, mely jólesően hűvös volt a melegben. Erős vonzalmat érzett és még erősebb vágyat.

Daren viszont örült az ismeretségnek. Érzékei meglódultak, ahogy arcán érezte a puha kéz simogatását. Vágya fellobbant és nem akarta tovább türtőztetni magát. Vadul csókolta a vérbő szájat és keze mindenhol érintette a vágyott testet. Szenvedélyes és gyors szeretkezésüket eddig sosem érzett kielégülés követte. Daren vad és mélyről jövő kiáltásába Lizzy kéjes sikolyai vegyültek. Szívük egy ütemre dobbant. Az izzó tűz kialudtával egymás mellett feküdtek az összegyűrődött ágyneműn.

Lizzy még eddigi életében nem érzett ilyen kielégülést és örömet. És ezt mind egy olyan lénytől kellett megkapnia, aki még csak nem is ember. Hogyan képes a sors ilyen furcsa játékra vele? Az élete sivár volt és boldogtalan, soha nem volt mellette senki, aki szerette és becsülte volna. Akitől annyi érzést is kapott volna, mint ezen az éjjelen, Darentől. Nem tudta, hogy mi lenne helyes most, de abban biztos volt, hogy nem akarja elveszíteni ezt a férfit. Hiszen csak most talált rá. És akarta magának, tudta, hogy ő képes lenne boldoggá tenni. Egy vámpír veszélyes, de remélte, hogy ő nem olyan, hogy más!

Szíve hevesen kalapált, ahogy Lizzyre nézett. Nem ismert boldogságot és megelégedettséget érzett. Szeretkezésük minden pillanatát meg akarta őrizni az emlékezetében. Már csak két óra volt pirkadatig, tudta, hogy mennie kell. Mennie kellett, ha a napsugarak felkelte előtt vissza akart érni a központba, de tudta, hogy a következő alkonyattal újra itt lesz. Nem tudta itt hagyni őt, ezt a csodálatos asszonyt, aki mellett végre nem az a szörnyeteg volt, ami elől eddigi életében menekült. Végre legyőzheti a szörnyet. Remélte, hogy a mai éjjelen átéltek nem csak egyszeriek voltak. Lizzy feledtetni tudta vele éhségét, még akkor is, ha vére illata ilyen fenséges. Iránta érzett féltése és vágya erősebb volt, mint vámpír énje. Akarta magának ezt a nőt, örökre. Akarta, mert mellette az lehetett, ami mindig is akart lenni. Egy szerető férfi. Ember.

fecske22•  2009. szeptember 25. 20:29

Szakadás (első novellám)

     Verítékben úszó testtel riadt fel ismét álmából, mint az elmúlt hónapban minden reggel. Ilyenkor nem segített rajta semmi visszatérni a valóságba csak fél liter fekete. Merev izmai szinte fájtak, ahogy mozdult, de erőltette azokat, el kellett jutnia a konyhába. Fáradt lábakkal vánszorgott, úgy érezte sosem ér el odáig. Végül az idő szinte repülni látszott, már azon vette észre magát, hogy a második csészével dönti magába az életet adó kávét. Feje kezdett tisztulni, már arra is emlékezett, hogy péntek van. Ma még el kell indulnia munkába. Nem szerette a hétnek ezt a napját. Félt tőle, mert tudta másnap egyedül lesz, és ha egyedül van, akkor gondolkodni fog. Ha gondolkodik, akkor szenvedni fog. Megitta a harmadik csészével is, majd a mosatlant a többi közé tette. Halomban állt a piszkos edény és evőeszköz a mosogatóban. Nem baj, szép kis kupac gyűlt össze hétvégére, legalább addig sem kell másra gondolnia, nem kell rájuk gondolnia. Most, hogy ezen járt az agya, szemét ellepte könnye. Nem engedte kibuggyanni, most nem. Ma még dolgoznia kell. Visszavonszolta magát a hálóba és válogatás nélkül magára vette az elsőnek kezébe akadó ruhadarabokat. Nem törődött azzal, hogy nem illenek egymáshoz, nem számított, hiszen nem volt már kinek tetszenie. Rutinszerű mozdulatokkal készülődött és ment be a munkahelyére. Egy hónapja busszal járt, azelőtt mindig együtt mentek munkába, Matt vitte kocsival. Férje nevének gondolatára megint elöntötte a szomorúság és a mérhetetlen üresség. Szíve fájdalmasan szorult össze, levegő után kapkodott. Nehezen csitult az érzés, de nem múlt el teljesen. Mindig ott volt a lelkében, éjjel- nappal vele kellett élnie, ragaszkodott hozzá, mint egy pióca. Elképzelni sem tudta meddig lesz ez így, meddig fog még így fájni a hiánya, a hiányuk. Jaj, ne! Már megint rá gondolt. Ezt nem szabad, nem teheti meg, hogy Mollyra gondoljon. Az édes, drága kicsi Mollyra…

     Összeszorított fogakkal és bágyadt tekintettel tűrte a munkatársai szánakozó pillantásait, sajnálkozó szavait. Még egy hónap után sem állták meg, hogy ne kérdezzenek rá, hogy van, jobban van e már, vagy tudott e aludni rendesen az éjjel. Tudta, hogy jó szándék vezérli őket, mégis azért imádkozott bár ne tennének semmit, nézzenek keresztül rajta. Nem felelt a kérdésekre semmit, csak csendben tette a dolgát, és várta, hogy vége legyen a munkaidőnek. A mai nap is észrevétlenül telt el addig, míg nem volt egyedül…egyedül, ez a szó volt a mumusa. Kimerülten tért haza, és ült le a televízió elé. Nézte, de nem látta a műsort. Gondolatban egészen máshol járt…

     Azelőtt soha nem érezte egyedül magát. Nem kellett soha az üres házba hazatérnie, hiszen Matt mindig otthon volt. Férje egy órával hamarabb ért haza nála. Minden nap az íróasztala előtt ülve talált rá, mélyen a munkájába temetkezve, de az ő köszöntő hangjára egyből mosolyogva nézett fel a számítógépe elől, majd felállt egy csókkal köszönteni. Ilyenkor együtt mentek a konyhába, és míg ő főzött megbeszélték az aznapot. Matt sokat segített a konyhában, férfi létére szeretett ott tevékenykedni, sőt néha meglepetésből meg is főzött mire hazaért a munkából. Persze ezen jeles alkalmakkor ő kellőképpen meg is köszönte férjének a finom falatokat. Szerettek együtt lenni, nemcsak a konyhában, hanem az ágyban is. Teljes összhang volt közöttük és a legnagyobb örömöt tudták szerezni egymásnak.

     Házasságuk első három éve ilyen meghittségben és szerelemben telt. Szerettek volna gyerekeket is, de az első években hiába próbálkoztak. Voltak orvosnál is, de semmi bajuk nem volt. Az orvos is csak annyit mondott, próbálkozzanak. Ők ezt tették. Két év sikertelensége után már feladni készült a harcot és a mesterséges megtermékenyítés felé kacsingatott, de Matt hallani sem akart róla. Azzal indokolta, hogy fiatalok még, ráérnek még, majd ha akar jönni, akkor jönni is fog. Így hát ő várt és két hónap után a legboldogabb nő volt, amikor nem jött meg a vérzése időben. Rohant is az orvoshoz, aki megerősítette gyanúját. Terhes lett. Házasságuk negyedik évében végre megfogant a kisbabájuk. A babavárás hónapjai a lehető legnagyobb boldogságban teltek. Matt is örült a növekvő gyermeknek, így mindenben leste az ő óhaját. Ott segített neki, ahol csak tudott. Együtt festették ki a babaszobát, vették meg a kiságyat és a pici babaruhácskákat. Elképzelni sem tudott volna boldogabb életet, mint az övék volt akkoriban. Terhessége utolsó hónapjáig dolgozott, bár részmunkaidőben, és rengeteg otthon elvégezhető munkát hozott haza. Matt is boldog volt, örömmel készülődött az apaságra. Még így gömbölyűen is csodaszépnek és kívánatosnak találta őt és ezt, amíg lehetett be is bizonyította. Elérkezett a szülés napja, matt vitte be a kórházba hajnali ötkor. Háromórányi fájdalmas és fárasztó vajúdás után végre a karjaiban tarthatta a kislányát. A Molly nevet adták neki, ez volt Matt édesanyjának a neve, aki sajnos korán meghalt. Az első pillanattól kezdve annyira szerette ezt a kis apróságot, mintha ezer éve együtt lettek volna. Nem engedte volna el soha maga mellől egy pillanatra sem. Olyan csodálatosan gyönyörű kislány volt, hogy az apját is percek alatt az ujjai köré csavarta. Szőke hajával és kék szemeivel olyan volt, mint egy kis tündér.

     Egy hét múlva elhagyhatták a kórházat, addig Matt minden nap meglátogatta őket. Mindig akkor érkezett amikor Molly aludt vagy éppen szopott. Otthon azonban teljesen más volt a helyzet. Molly sírt és nyafogott. Sírt, ha éhes volt, ha álmos, ha fájt a hasa, sírt szinte állandóan. Ő természetesen tudta, hogy ez így normális, de Matt egyre nehezebben tűrte a gyermeksírást, főleg olyankor, ha hajnalban ő már annyira fáradt volt, hogy nem tudott felkelni Mollyhoz. Matt tette, amit egy jó apának tennie kell, egy hónapig nem is szólt egy szót sem, de aztán már nem bírta. Egyre később járt haza, néha hajnalban esett be az ajtón, majd zuhant be az ágyba és aludt reggelig. Másnap ment munkába és megint későn jött meg. Gyanakodni kezdett férjére, hogy van valakije, hiszen nem ülhetett az irodájában egész nap késő estig, valahol lennie kellett. Másik oka is volt, hogy gyanakodott, ugyanis Matt nem akart vele szeretkezni. Elutasítóan bánt vele, ahányszor próbált volna ő közeledni hozzá. Megértette férje viselkedését, hiszen Molly miatt nem tud pihenni, fáradt és fáj a feje, ezért nem tud a munkájára sem koncentrálni. Ez mind mégsem ok arra, hogy későn este járjon haza és mindig olyan fáradtan, hogy egyáltalán ne legyen kedve a sexhez. Ez így ment már pár hónapig, míg Matt egyik este részegen ért haza, és mikor ő kérdőre vonta szitokáradat közepette kitálalt. Elmondta, hogy utálja Mollyt, amiért mindig sír, és ezért nincs tőle egy nyugodt perce sem. Utálja őt is, mert szerinte jobban szereti a kislányt, mint a saját férjét. Nem tartja már kívánatosnak, mert a szülés után rajta maradtak a kilók. Ezért máshol vigasztalódik, van egy másik nő az életében, aki fiatal és csinos. Annál tölti a napokat egészen késő estig. És eddig csak azért járt haza, hogy őt elhallgattassa. Ezután nem jön haza, sőt el is fog költözni. Majd hangos horkolással elaludt. Ő meg zokogva virrasztott egész éjjel. Másnap viszonylag időben jött haza Matt, így ő ismét kérdőre vonta, igaz e az amit tegnap összehordott. A férje nem mondott többet: „Minden a te hibád Jenna, meg a kis vakaréké.„

     Összepakolta a holmiját és távozott. Örökre. Sokáig várta még vissza Matt-et, hátha egyszer rájön mit veszített. Mindezek ellenére még most is szerette a férjét. Egyedül nevelte Mollyt, ahogy tőle tellett. Itthon maradt vele, amíg nem járhatott bölcsödébe, majd mikor már óvodás volt a lánya teljes munkaidőben dolgozott újra. Mollyra egy babysitter vigyázott, amíg ő haza nem ért. Megtehette, egészen jól keresett.

Gondolataiból a kapucsengő éles hangja ébresztette. Nem tudta ki lehet az, már egy hónapja nem volt látogatója. Kiment és ajtót nyitott. A postás volt az, táviratot hozott. Fogalma sem volt kitől jöhetett, de a kanapéra ülve olvasni kezdte. Szeme átfutotta a sorokat, majd szemét elfutotta a könny. Nem tudta felfogni, amit olvasott, csak néhány szó volt számára világos és fontos. „… értesítem, hogy férje… autóbalesetet szenvedett… a kórházban életét vesztette…” Sikoltva ejtette ki kezéből a könnyekkel áztatott papírlapot. Hangosan és megállíthatatlanul sírt egész este, míg el nem nyomta az álom.

     Mollyval sétált az óvodából hazafelé, egy nagy bevásárlótáskával a kezében. Azon gondolkodott milyen finomat főzzön maguknak aznap vacsorára. Megkérdezte kislányát, az természetesen tejbegrízt kért, mint minden nap. Ezen mosolyognia kellett.  Épp a megszokott kereszteződéshez értek, amikor a táska füle hangos reccsenéssel elszakadt, ő utána kapott…

….most is a fékcsikorgás éles zajára és a sikoltásra ébredt…mint az elmúlt egy hónapban minden reggel.