fabion blogja

Vers
fabion•  2021. április 24. 14:10

Falakat emeltél...

Amikor elég s szívedre lakatot teszel,

Dühös vagy miközben csalódott leszel.

Miért van, hogy a szívedet szaggatják?

Mert olykor az igazságot elhallgatják!

 

Amikor már minden tiszta, oly világos,

Megérted az embert, miért magányos.

Mert lehet szép s jó de belül érzékeny,

De más kényeinek megfelelni képtelen.

 

Igaz ne is próbáljon más lenni mint aki,

Ne legyen jobb sem rosszabb mint ami.

Az ember magának él s nem másoknak,

Igényed magadnak állítod, lehet vásottak.

 

Senki és semmi ne tántorítson el a céltól,

Élni és meghalni ember, tudni kell méltón.

Hezitálsz néha, de tudd a hazugságokon,

Az a fájdalmas, ami túl van igazságokon.

 

El kell döntsd végre melyik utad választod,

Akkor se lesz jobb, ha későbbre halasztod.

Hiába fáj, hiába vársz nem lesz könnyebb,

De tedd le terhed s tedd le a súlyos köved.

 

Engedd el magad, mert embernek lettél,

Hagyd múltad, mert szeretetre születtél.

Érezned kell, a saját lelkedet, ha sír már,

Az életed múlik, az időd megy s nem vár.

 

Falakat emeltél, hát döntsd le már végre,

Élj boldogan te is, kérlek én erre az égre.

Ne dugd fejed a homokba, mert nem kell,

Erős légy ember, mert az erős élni is mer.

 

Hidd el a gonosz majd, amit tesz, vezekel,

Nem kell hogy te foglalkozz még ezekkel.

Élj! Boldogan éld az életed, ami vissza van,

Mert az a tiéd, ezért élj örömmel s boldogan.

Falakat emeltél...

fabion•  2021. április 24. 13:55

Emlék…

Minden kapcsolatban kettőn áll a vásár,

Lehet néha elszúrod s másik tovább áll.

De szívedből csak egy van, s az úgy fáj,

Lehet utólag megbánni, de hezitálni kár.

 

Előjön sok szép emlék, ami fájni fog,

Szomorú leszel tőle és a szíved zokog.

Mert ez belülről hasít majd szívedbe,

Sokszor sírsz, hangtalan könnyezve.

 

Elbújsz, ne lássák arcodon a bánatod,

Miért történt is ez? Utólag bánhatod.

De ne feledd, a szívedben él egy csoda,

Amit emléknek hívnak s nincs vagyona.

 

Hiszen ezek a képkockák, ím leperegtek,

Fájdalmat okozva a szomorú szívednek.

S míg túl nem lépsz rajta. addig fog fájni.

Te csak menj tovább és történjen bármi.

 

S ha majd egyszer, évek múlva előtörnek,

Már nem fájdalom, hanem öröm könnyek.

A könnyeid közt, mosolyogva emlékezel,

Mert addigra megbékélsz az emlékekkel.

Emlék

fabion•  2021. április 23. 21:55

Évszakok

Haldoklik a város s haldoklik a föld,

Ezt meséli nekem egy jó öreg tölgy.

Ki az erdőnek szélén magányosan él,

Zúgó szélben a lomb koronája mesél.

 

Volt idő még voltak évszakok s tavasz,

Rügyeztek a fák s daloltak a madarak.

Minden oly szép mikor éledezik a rét,

Virágok kinyílnak és illatoznak feléd.

 

Mikor beköszönt a nyár és kisüt a nap,

Érezni hogy ereje melegít s erőre kap.

Közben érik már a ropogós cseresznye,

Gazdaasszonynál pedig sül majd a pite.

 

A nap ontja csak hét ágra forró melegét,

Lassan megtöltik a gyerekek a medencét.

Ideje egyet lubickolni ebben a melegben,

Gyerekek szeretnek ám fürödni a vízben.

 

Minden évszaknak meg van a csodája,

Az évszakoknak mindig más a csuhája.

Tavasszal zöldell, nyáron meg virágzik,

Ősszel tarka az erdő, rét színpompázik.

 

Mikor megjönnek a didergős hónapok,

Mindig reggelente nézed tán havazott?

Mikor látod a fehérség belep mindent,

Jókedvében az ember nevet s füttyent.

 

Télen mikor alszik a természet, a fák,

Te meg hó csatázol mitől piros orcád.

Vidám harsogás az udvaron, hóban,

Hóember készül a friss hózáporban.

 

Igaz a tél hideg, de szemnek gyönyörű,

Fehérek a házak a fák s fehér a zöld fű.

De mégis szépség, jókedvű leszel tőle,

De véget ér és a tavasz jő egy-kettőre.

 

Már nincs tavasz, sem gyönyörű ősz,

Sokszor hiányzik valami és eltűnődsz.

Felborult minden és pedig ember tette,

Nincsen tavasz nem jön haza a fecske.

 

Gólyáink is zavartak nem értik a földet,

Sokszor haboznak hol rakjanak fészket.

A medvék sem alusszák ki téli álmukat,

Mert néha télen is becsapósan süt a nap.

 

Eltűnt a téli fehérség mi a földet ellepi,

Vadász se kell már ki télen a vadat eteti.

Erdőket ki védi? A hótakaró sincs télen,

És a hókotró is hiába áll menetre készen.

 

Sírva mesélte el ez az öreg tölgy nekem,

Lombkoronája simogat s én könnyezem.

Hiába változik a világ, a természet a régi,

Emberek! Ébredjetek! Őket most ki védi?

Évszakok

fabion•  2021. április 22. 06:49

Várj még...

Várj még...


Lassan elmúlik az élet, csendesen,

Mi múlt volt, elmúlt, nem idézgetem.

Gyorsan szaladnak a hónapok, évek,

Mire azt hittem, jót megfizeti az élet.


Egyre csak arra vártam, mit ád a sors,

Néha kérdően néz rám a fényes hold.

Azt hiszem már késő, deres a hajam,

Tán ez nekem már az utolsó nyaram.


Szétnézek mégis, az életem hajnalán,

Mit adott az élet s mit vett el hajdanán.

Volt benne öröm, szerelem, sok gyász,

Míg van a testben élet addig van fohász.


Kint az ég alatt a karosszékemben ülök,

Kicsit felülnék, de fáj már, csak nyögök.

Aztán a gondolataim messze szállnak,

Ahol nincs kezdete és vége a nyárnak.


Egy pillanatra azonban még vissza térek,

Családomtól kik itt vannak, annyit kérek.

Hogy ne sirassanak, ott jobb lesz nekem

Összes rokonom ott fent már vár engem.


Aztán látom magam előtt azt az oltárt,

Ahol rég ott álltunk s látom a szempárt.

Ami szerelmesen néz rám a szemembe,

Örök szerelmet esküdtünk a keresztre.


Gyerekeink születtek, kiket imádtunk,

Akikre míg felnőttek, úgy vigyáztunk.

De a halál elvitte őt s bár a sors mást írt,

Új szerelem jött, így az élet mindent átírt.


Voltak azért szép évek s voltak nehezek,

Nagy szerelmek és voltak viták hevesek.

De sajnos az élet kegyetlen volt hozzám,

Itt maradtam öregségemre búsan, árván.


Aztán elvesztettem a fonalat , ohh nem !

Lehanyatlik kezem s utolsót ver szívem.

Kis unokám oda szalad hozzám és szól,

Várj még mama! Már el sem búcsúzol?


Budapest. 2021. 04. 21.


Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva !

Várj még...

h1 { margin-bottom: 0.21cm; }h1.western { font-family: "Liberation Sans", sans-serif; font-size: 18pt; }h1.cjk { font-family: "Droid Sans Fallback"; font-size: 18pt; }h1.ctl { font-family: "FreeSans"; font-size: 18pt; }p { margin-bottom: 0.25cm; line-height: 120%; }

fabion•  2021. április 21. 06:58

Tűzpiros szoknya

Tűzpiros szoknya amely fellibben,

Acsarkodó szélben, napsütésben.

Kis csónakom szalad a folyó vizén,

Elmélázom néha, én a csókod ízén.

 

Hamis, álnok, minden szó s érintés,

Hazug szavak s tettetett a szeretés.

Makacsul hittem, annál többet érek,

Mint a tűzpiros szoknya, mi levétetett.

 

Elmegyek hát, elhagyom a kis falum,

Hiába kérnél már, elindultam a kapun.

Sokszor és sokat csalódtam már én,

Lengedezik csónakom, a folyó vizén.

 

Hirtelen jött tán, ez a heves szerelem,

Ami fáj, miben nem találom a helyem.

Nem akarom azt, hogy sírni lássanak,

Fájó szívvel felállok és sírva elhagylak.

 

Kérded miért, de válaszom nem hallod,

Egyre csak a saját kis szavaidat hajtod.

Miért érzem én úgy, ez mégse szerelem,

Kűzd'tél míg tűzpiros szoknyám levetem.

 

Utána már nem voltam eléggé érdekes,

Se nem szeretetre, sem másra érdemes.

Közönyös lettél, érzem nem is szerettél,

Csak játszottál velem s könnyen feledtél.

 

Tűzpiros szoknyámban, tovább libbenek,

Most már feladom, a férfiak csak ilyenek.

Szívem mielőtt újra magányba fojtanám,

Egyszer még felveszem a tűzpiros ruhám.

 

Ahogy dobál a vihar, kicsi csónakomban,

Arra gondolok, tán még bizzak férfiakban.

Erre gondolatomra, túl hevesen reagálva,

A felborult csónakból nem maradt mása,

csak a kalapja s a tűzpiros szoknyája..

 

Budapest. 2021. 04. 20.

 

Saját szerzemény, szerzői jogok fenntartva!

https://csillagmgyongyiversei.blog.hu/2021/04/21/tuzpiros_szoknya