fabijoe blogja

Valamint kedves látogatók. Sajnálattal értesítelek benneteket, hogy a következő - nem meghatározott hosszúságú - időszakban ismét nem áll módotokban verset olvasni tőlem ezen a portálon, miután a portál szabályzatának félreértelmezése alapján Terror című versemet, amelyet a terror, az öngyilkos merényletek, és általában az erőszak ellen írtam a portál moderátorai képtelenek voltak megérteni, és erőszakosságára hivatkozva elutasítottak. Miután nem ez az első, és feltehetőleg nem is utolsó eset, hogy súlyosabb témákat feszegető verseimet a portál moderátorai nem tartják az "ifjabb korosztály számára" megfelelő tartalmúnak, arra a következtetésre jutottam, hogy semmi keresnivalóm nincs a portálon.
További jó olvasgatást kívánok mindenkinek.

Vállamra tedd

Elfáradtam. Változtassunk rajta!
Már nem bírják úgy a karjaim.
Én fordulok most inkább alulra,
s te legyél, ki föntről rám tekint!

Nincs még vége, várj! Most kezdjük újra!
Messze van még a végállomás.
Robog a vágy, és most hozzád bújva
nem létezik nékem semmi más.

Hajolj reám, hadd csókolom tested!
Melleid közé hadd rejtsem arcomat!
Régen vártam én már ezt a percet.
Emléke majd mindig velem marad.

Másra se' tudtam koncentrálni a héten: Tóth Ilonára*.
Szétrobbantja a szívem az érzés: vágyom utána.
Elfog a légszomj, döbben a szívem,
megszédültem a lépcsőn.
Féltem az éltem, nem megy a versírás sem;
rá kell koncentrálnom féltőn,
mert tele véle a lelkem.

* A név tetszés szerint megválasztható, természetesen.

A verset 2010. május 29.-én írtam, és 2013. március 29.-én átírtam hexameterbe, mert ez csak "nyomokban tartalmaz" szabályos időmértékes részeket.  Az átírt, szabályos hexameteres változatot küldtem be a poet.hu-nak Tóth Ilona címen. Annak a versnek ez az eredetije.

Lassan három évtizede már,
munkám mindig van nekem,
mindig volt miből nevelnem
családomat: öt gyermekem.

Segítségre nem nagyon szorultam,
nem is volt, aki segíthetett,
magam erején boldogultam,
bár kettejük is beteg.

Ha kellett, alkalmazkodtam,
ha lehetett, dolgoztam, sokat,
ha a helyzet változott, hát szakmát váltottam,
és sohasem fúrtam meg másokat.

Nem is jutottam "ötről hatra",
szaktekintély sem lettem soha,
mire egy szakmába beletanulhattam,
máris mehettem tovább, máshova.

Hiába űzöm immár harmadik szakmámat
- Harminc év alatt nem semmi arány! –
lassan megint eladom majd a házat,
hogy a kenyérre jusson margarin még holnapután.

Én csak egy buta melósnak tartom magam,
bár oklevelet többet is szereztem,
de soha sem értettem szavát egy politikusnak,
mikor azt magyarázta, hogyan lesz jobb majd nekem,
és többi vagyontalan honfitársamnak,
akiknek munkahelye bezárt,
hogyha nem lesz itthon többé termelő munka,
és mindenki majd csak vevőre vár.

Aki nem fogott még soha
csákányt vagy lapátot egyik bal kezébe sem,
és nem volt soha olyan ostoba,
hogy iskolában gyereket feleltessen,
jogásznak tanult, de ügyvédbojtárként soha sem dolgozott,
s így aztán lövése sincsen róla,
hogy nem a Jézuska hozza
a karácsonyi csomagot,
annál az sem csoda,
hogyha csak hülyeségeket ugat,
és a legfőbb gondja az, hogyan utánozhatja
még jobban Kádár "eetársat", meg a néhai Tanár Urat.

És még csak nem is ez a fő gondom,
amit nem érthetek:
azt mondaná el valaki végre,
hogyan lehet,
hogy húsz év után -
ami valaha elég volt egy város újjáépítéséhez
nyolc felrobbantott hídjával -
e "nagyszerű" nemzet
ily "nagyszerű" emberek vezetése mellett
megint csak annyit tehetett,
hogy a "független" pozíciókba párthű,
saját embereket ültetett,
és, hogy - mára úgy tűnik, csak őszre elhalasztva –
sikerül visszahoznia majd újra
az 1944.-es sajtó törvényeket?

2010. július 2.

Csak sorsomról beszélhetek,
Más helyzetéről nem.
Tudom, mindez nem nagy dolog,
De nézzék el nekem!

Szegény vagyok, és nem csoda,
Hogy senki sem szeret:
Volt KISZ titkár ajánlott már
Egy vastag kötelet.

Mondta nekem, ha nem tetszik,
Hát el is mehetek:
Már kirendszerváltottak alólam
Minden munkahelyet.

A szövetkezetet szétverték,
A cementgyár bezárt,
A szénbányában évek óta
Áll a munka már.

Mehettem volna ügyvédnek,
Vagy orvosnak talán,
Hisz érettségim is van nekem,
Harminc éve már!

Húsz évet már lehúztam
A termelésben én,
Húsz év után utcára tettek:
Nem vagyok már legény.

Szegény vagyok, hát nem csoda,
Hogy rám a Gárda vár,
Majd lesz pénz, hogyha jön Vona,
És jő a Kánaán!

2010. június 19.