Sokszínű történek blogja!

I.

Egyik nap telt a másik után. Lakatos Karesz - aki egy 216 cm magas, középkorú vékony 
testalkatú roma volt -, ásítozva kelt ki függőágyából a parttól nem messze, ahol kikötött 
csónakjával. Emlékszem Június 10.-én Horvátországban Zárá-ban akkor kellemes és üdítő 
reggelre virradt a nyár. Karesz - akit egy nappal később mi már csak úgy hívtunk hogy
 a Nagy Fekete -, mosolyogva nézett a part felé, örömmel töltötte el hogy ismét süt a nap. 
Szerette a nyarat, s annál már csak egy valami izgatta jobban, és az a horgászás.
Évek óta már hogy kijárt minden Júniusban és Júliusban horgászni erre a környékre. 
Mondhatni mindenki ismerte már nagy szájáról, fékezhetetlen bolond modoráról és érdekes 
szagú humoráról. Tényleg sokan szerették őt, mert mulattatta az embereket, bohókás 
történeteivel. Hogy hogyan tűzött szigonyára egy sellőt. Miképp lovagolta meg a vad 
habokat az ő kicsikéjével Sellyvel a tenger közepén, és hogy hogyan küzdött meg a 
tengerparti kalózokkal a nagy kincsért, melynek még csak nyomára sem akadhattunk soha. 
Ő azt mondta elrejtette, mi meg csak bazsalyogtunk a háta mögött.
Egyszer viszont - még aznap mikor a fényes nap borús délutánná változott -, úgy 4 óra körül 
csurom vizesen egy szál pólóban és egy kis gatyában - kezében a csónakjának egy darabjával -, 
sétált be a part menti kis kocsmába. Amikor belépett és felismertük mindenki elhallgatott. 
Ő egy percig, vagy kettőig - nem emlékszem már pontosan meddig -, csak ott állt és nézett 
minket. Ami nekem szinte egy örökkévalóságnak tűnt, már-már levegőt is elfelejtettem venni 
és majdnem elájultam. Annyira feszült volt a légkör, hogy még a légy se mert fingani. Megállt 
röptében s leszállt a pultra. Mert amit láttunk Karesz tekintetében az egyszerre volt félelmetes 
és mulatságos is.
Nehezen megindult a pult felé majd leült az egyik háromlábú székre. John Kovács a pultos - aki 
egy eléggé kigyúrt pacák volt -, törte meg először a csendet.
- Mi történt veled Karesz? - kérdezte, de válasz helyett csak halk, mélyről jövő sóhajt kapott. 
Sokáig nem is lehetett kiszedni belőle többet. Egy egész üveg whiskybe tellett mire megszólalt, 
s addigra már izgatottan - továbbra is néma csendben -, mind ott ültünk körülötte. Nehezen 
vettük ki a szavait, kicsit zavarosan beszélt - valószínűleg a ledöntött pia mennyisége miatt is -, 
de végül teljes lett a kép. Halkan komikusan nevetett miközben folytak a könnyei és azt 
mondta nem kevés büszkeséggel hogy, elüldöztem a Nagy Fehéret!
Aztán belekezdett a mesélésbe. Elmesélte hogyan kelt fel, miként indult a napja. Azt mondta, 
minden a megszokott napi rutin szerint indult. Feltekerte az ágyát, összeszedte a hálót és a 
többi felszerelését a horgászatra, amit utána - az ebédjével együtt -, bele tett a csónakba s 
majd kievezett a tengerre...




II.


... amikor kiért csónakjával, már hétágra sütött a nap. Karesz úgy érezte hogy legalább 
200°C volt, ezért felállította napernyőjét a csónak végében. Leeresztette hálóját, feltűzte 
a csalit a botjára, s majd kihajította a vízbe. Mosolygott és boldogan hátradőlt az ernyő 
alá napi munkájának végeztével - hogy napszúrást ne kapjon, mert bár szeretett napozni, 
de úgy gondolta hogy részéről ő már eleget barnult - majd lehunyta szemét és elszundított.
Néha-néha megmozdult a kezében a bot, félig kinyitotta szemét, majd amint látta hogy 
semmilyen különösebb esemény nem történt, folytatta a szunyókálást. Aztán egyre erősebb 
lökéseket érzett, s pont akkor ébredt fel amikor már majdnem kicsúszott a bot a kezéből. 
Gyorsan felhúzta, de semmi.
Ekkor hirtelen valami nekiment a csónak aljának. Karesz megijedt, és magához kapta 
kedvenc horgász botját. Várt néhány percig majd megnyugodott mikor azt tapasztalta 
hogy most már minden rendben van.
Ami természetesen nem volt igaz, nem volt minden rendben. Érezte hogy valami nagy 
testű állat ismét neki megy a csónaknak, de már az orránál.
Karesznak a szíve a torkában dobogott, s az jutott az eszébe mi lenne ha segítségért 
kiáltana, de észrevette hogy senki sincs a közelében és még a parttól is távolabbra került. 
Az ég beborult, hatalmasakat dörögött-villámlott, őt pedig a pánik kerülgette. Gyorsan 
az evezőkhöz kapott, s ekkor egy másodperc alatt egy Nagy Fehér cápa ugrott ki a vízből 
ráharapva a csónak szélére, majd kinyitotta száját és "ráförmedt" Kareszra is. Aki a cápa 
megszámlálhatatlan sok fogait látva, száját szintén óriásira szét tátva - megmutatva saját 
fogainak kitüremkedő csonkjait -, teljes félelemmel és meglepettséggel ráordított a cápára. 
Perceken keresztül, úgy hogy azt még mérföldekre is hallani lehetett.
Valahogy így: "Ááááááááááááááááááááááááááá." A cápa pedig egy ideig csöndben figyelte, 
majd szépen lassan összezárta álkapcsait, kiköpte a csónakból leharapott darabot és - magát 
elszégyellve -, visszasüllyedt a mélybe. Karesz még utána is rikácsolt, nem bírta abba hagyni 
mindaddig míg el nem ment a hangja, és persze ameddig a tenger háborgása ki nem mosta 
kedvenc csónakjából Sellyből. - Ugyanis addigra a vihar már teljes erővel tombolt. -
Majd magát gyorsan összekapva neki kezdett visszaúszni a partra - a félelemtől hajtva 15 
perc alatt vissza is ért -, kezében a cápa által leharapott csónak darabjával. Így tért be a kocsmába, 
és ezután a nagy kalandja után a Nagy Fehér cápával - amit szintén nem hittünk el neki -, 
kapta meg a Nagy Fekete becenevet.


Vége!
Pósán Ferenc

A nevem Ráti Oszkár, 1960-as születésű azaz 54 éves vagyok. Ez nem mond sokat, igaz?
Ha elakarnak képzelni, akkor inkább úgy írnám le magamat, mint egy 197 cm magas, 98 kilós, 
kigyúrt testalkatú, tetovált fickót, hosszú bozontos hajjal.
Na igen, legszívesebben eképpen írnám le magam, csak nem így nézek ki. Mármint a súlyom
az megüti a mércét, ám közel sem vagyok olyan kigyúrt, és sajnos, olyan magas sem. Legalább
a tetoválásom igazi. "Bankós fickó" - ezt akartam magamra varratni, csak ez sem úgy sikerült,
ahogy terveztem. Azt elfelejtettem számításba venni, hogy a mester egyik fülére teljesen süket,
a másikra pedig félig. Így lettem "Kankós fickó". Mondjuk, ezzel lehet, hogy jobban jártam,
mert addigra már a börtönben csücsültem. Ennek is érdekes története van. Nyugalom, nem kell
megijedni. Semmi olyat nem követtem el, amit ne bántam volna meg. Illetve, bocsánat...
Most hazudtam, mert nem bántam meg, no, de elmondom, miért nem, és hogy mégis mi volt az 
én nagy vétkem.


„Mea culpa, testvérek, mea culpa!”


2008-ban még az ország egyik legnépszerűbb újságjának, a Hős Celebek Lapjának a kiadójában
 dolgoztam. Nem volt rossz meló, borzasztó hangulat, siralmas fizetéssel - szóval, csak a tipikus
munkahely. Komolyan hiszem azt, hogy a főnököm, maga volt az ördög. Amúgy egy nyugdíj előtt álló,
 nálam 20 kilóval termetesebb fickónak nézett ki, de ez ne tévessze meg önöket, mert vöröses kopasz
 fejénél, már csak a halántékán díszelgő kitüremkedések voltak szörnyűbbek. Meg talán a lehelete,
 ami olyan volt akár a pöcegödör bűze. Szóval, ha ő tényleg nem az ördög volt, akkor én egy 18 éves
 tini szőke topmodell vagyok, piros bikiniben, és a nevem Jolán... ha már itt járunk, becézzenek
 nyugodtan csak Jolinak.
De a viccet félretéve, mint önök gondolhatják, nem vagyok már tizennyolc,
és legfőképp nem topmodell, de még hegymászó sem. Bár szerintem a főnököm mindig is ezt hitte
 rólam, mert naponta megmászatott velem 8 emelet lépcsőt, csak azért, hogy „minőségi” fekete
kávét ihasson. Ugyanis elmondása szerint a földszinti kávéautomata készíti a világ legfinomabb
fekete kávéját, amit el is hittem volna, hogy ha nem kezd gyanússá válni egy-két apróság. Először is az,
hogy az utóbbi időben már 12 kávét ivott… DÉLELŐTT! A másik pedig hogy egyszer - ahogy ismét
a kávéért kellett szaladnom - észrevettem, hogy a főnök szobája előtti páfrány lábakat növesztett és...
...gyorsabban szaladt, mint én.


Mellesleg, ahogy szaladt, kávészemek potyogtak le róla, és nekem innentől kezdve betelt a pohár.
Elkezdtem követni a főnökömet, és egy érdekes ténymegállapításra lettem figyelmes. A főnök odaadó
önfeláldozásból és mások iránti együttérzésből, minden nap másfél órával hamarabb fejezte be
munkaidejét, aminek köszönhetően végre megértettem, hogy miért kell nekem minden nap túlóráznom,
 és hogy honnan termett nekem - isteni csodák útján - ez a sok papírmunka.
„Senkiházi!” – dörmögtem halkan, mikor erre rájöttem, a düh szinte széjjelfeszítette minden idegemet.
Képes lettem volna akár felrobbanni is, de helyette bosszút fogadtam.
S egyszer, amikor végre adatott rá alkalom, és ismét csak lelépett másfélórával hamarabb,
betörtem az irodájába, nem tudom, mit kerestem ott… illetve igen, mégis tudtam. Valami megterhelőt,
valami szégyellni valót, valamit… amit az irodájában rejtegetett.
Nem sokkal később, meg is találtam. Nem volt nehéz, az irodai asztalán lévő, feleségéről készített
képnek a hátoldalán volt - a képkeret belsejében - egy számára szerintem sokkal fontosabb kép!
Először azt hittem - mikor megtaláltam-, hogy kidobom a taccsot, végül inkább csak könnyesre 
röhögtem magam, olyannyira, hogy azt hittem, megfulladok. „Hát ez hülye, basszus. Ilyen nincs,
ez egy főnyeremény!” – gondoltam magamban, és igen, tényleg az volt, egy főnyeremény! 
A következő nap megint csak ültem ott, a helyemen, amikor hallottam azokat a vaskos lépteket.
Szinte már magam előtt láttam - ahogy a képen -, és már-már készültem, hogy ismét harcba
szállhatok a földszinti "legfinomabb" feketekávét készítő automatával, amikor belépett az ajtómon,
és azt mondta, hogy ma neki délután el kell utaznia fontos megbeszélés okán, s emiatt a holnapi újság
kinyomását nekem kell felügyelnem, a végeredményt pedig legkésőbb hajnalban ellenőriznem.
 - Mindezt mosolyogva mondta. Miután befejezte mondókáját, meg sem várva válaszomat,
hátat fordított, de amivel azt gondolta hogy az én kedvemet letörheti, igazából csak olaj volt a tűzre.
Elégedetten hátradőltem székemben, és úgy éreztem, a mosoly túlnő az arcomon. Az öröm úgy
töltött el, mint kávéautomata a kávés poharat. Igen, mert tudtam, végre én győztem.
Másnap reggel... egy gyönyörű szép reggelen, amikor végre felkeltem, kezembe vettem az 
aznapi újságot, és a Hős Celebek címlapján mit találtam? - Nem fogják elhinni. Ott volt ő,
a főnököm. Ott virított... rózsaszín melltartóban, csipkés harisnyában, rövid szoknyában,
kirúzsozott ajkakkal. S a főcím ez volt, nagy piros, kiemelt betűkkel:
„A CELEB SAJTÓ UTCALÁNYA!”


Na ezért rúgtak ki a munkahelyemről, de a börtönbe azért kerültem, mert az ex főnököm
egyik este meglátogatott - eléggé illuminált állapotában -, és be akarta verni a képemet,
én meg - hogy legyen már egy kis irónia is a történetben - lelöktem a házam előtti betonlépcsőn.
Véletlenül. Nem halt meg, de elég csúnyán megsérült, én pedig kaptam 2 év szabadságvesztést 
szándékos emberölési kísérlet gyanújával. De a lényeg az, hogy akkor is megérte,
mert nem viszek neki többé kávét, egy csepp nem sok, annyit se.




Kávészünet, és Vége!


Pósán Ferenc


2014.11.13.

Mercs Károly. Volt adóügyi és pénzügyi ellenőr a NAV-nál. 2 éve küldték el, előre meg nem
 határozott indok miatt. Hogy ez mit jelentett? Még ma sem tudja, mert a pontos indokot
később sem adták meg. Csak egy apró csekket nyomtak a kezébe mosolyogva
- végkielégítés gyanánt-, és csak annyit mondtak, hogy, au revoir. Ő pedig nem kérdezett,
összepakolt és délután fél 2-re, már a lakásától nem messze lévő, Lovagok nevű bárban tengette
 szabad idejét. Ami, az eztán elkövetkezendő időkben, eléggé meggyarapodott, ahogy a házára
 terhelődött egyre nagyobb tartozások is. Mivel senki sem akart alkalmazni, egy volt adóügyi
 és pénzügyi ellenőrt. Ki is akarna? Volt, aki még köpött is egyet, amikor elhaladt mellette,
mintha csak replás lenne, és minden az ő bűne volna. A felmelegedés, az antarktiszi jéghegyek
 olvadása, a betegségek, és a háborúk. Mintha mindezért megvetették volna, ami persze
ostobaság, mert ezek nem az ő bűnei, hanem mindannyiunké. De ezt persze ki akarná beismerni?
 Az sokkal kényelmesebb, ha találunk valakit, akit gyűlölhetünk, és hibáztathatunk mindenért,
 nem? S ennek a tetejébe, 2014. június 4.-én még megpróbálták megölni is. A dolog a Lovagok
 bárjában kezdődött, egy gyönyörű nővel, ahogy lenni szokott. Hosszú fekete hajú, napbarnított
 bőrű, sötét feszes ruhába bújt 33 éves nő. Először csak leült Mercs mellé, rendelt egy italt és
 elkezdett vele beszélgetni. Hogy mit mondtak egymásnak? Nem tudom, mert messzebb ültem tőlük,
 mint szerettem volna és így nem hallottam. Csak arra lettem figyelmes, hogy a nő elkezdett vele
 ordibálni, és Mercs fejének vágta a whiskys poharat. Amitől egy pillanatra az megtántorodott,
 majd egy jó kívánság kíséretében egy gyenge legyintéssel leküldte a nőt a padlóra, s elindult kifelé.
 A nő felállt, utána szaladt, s ahogy a parkolóban utolérte, ráugrott. - Bár most nem úgy,
mint ahogy azt Károly szerette volna.
Dulakodtak, megbotlottak és beleestek mindketten a parkoló menti árokba, ahol a nő felkiáltott
 fájdalmában. Néhány másodpercig ott feküdtek mozdulatlanul, majd végül a nő előrántotta
 a nadrág zsebébe rejtett pisztolyát, és felemelte. Ráakarta fogni Mercsre, de az egy hirtelen
 mozdulattal elvette tőle, s a pisztoly már a nő gyenge pofiját vette célba. Várt egy pillanatig,
 elmosolyodott, és azt mondta: "Nyisd ki a szád!" A nő amint ezt megtette, elsült a pisztoly,
 és a golyó...


... ami egy 3 milliméteres kis csokoládé volt, a nő szájában landolt. Összerágta,
és ő is elmosolyodott. Én pedig ekkor már hatalmas örömmel közeledtem feléjük,
nagyra nyitottam kezemet, tapsoltam egyet és azt mondtam: "Csapó, és ennyi!"


- Ferry csokoládé.. egy gyors találat, a kedvesednek. -


Vége!


Pósán Ferenc
2014.12.19.  20:43

Jó néhány hónap eltelt már, s mégsem bírok felejteni. Folyton felrémlik előttem,
 ahogy reggelenként világoskék köntösében lejön a lépcsőn, betér a konyhába,
 és neki lát a reggeli elkészítésének. A finom tojás és szalonna illatát - azt amit úgy
 szerettem -, még ma is érzem amikor felkelek, s úgy vágyom rájuk, mint ahogy arra
 is hogy halljam az én Barbarám gyönyörű hangját, de már hiába… nem lehet.
A nevem Volszk Gábor. 28 éves vagyok, volt újságíró és költő... és én öltem meg a
 feleségemet.Szeretném ha ez nem így lenne, de jól tudom hogy így van. Én okoztam
 a halálát, és meg kell hogy mondjam, mái napig nyomja ennek a súlya lelkemet,
mint ahogy a halottat a síri csend, az örök mélységbe. Ha egyáltalán még van lelkem,
már nehéz hinnem benne, ezek után csak annyit tudhatok biztosan hogy neki volt,
és hogy most jó helyen van. Távol tőlem, egy ilyen förtelmes démoni alaktól,
mint amilyen én vagyok.
S hogy most ezt leírom önöknek - illetve bárkinek aki talán egyszer elolvassa -,
el sem hiszem. De mindegy, ugyanis szerintem nem is önöknek írom, hanem magamnak
 szánom. Legfőképp magamnak, mert nem bírom így, nem tudok élni nélküle. Ha már
 megöltem, akkor jobb ha én is meghalok, amúgy sem hagyhatok élve egy gyilkost, de nem
 is hagyok. Édesapám rendőri pisztolya egy P9RC - amely most is itt fekszik mellettem - tesz
majd róla, ha véletlenül tervem nem sikerülne. De minden bizonnyal sikerülni fog,
ha a feleségemnél is bevált, akkor nálam miért ne sikerülne? Ám ha mégsem, legfeljebb
apám hűséges társa megteszi a dolgát, legkésőbb ma éjfélkor.
Addig is most már muszáj lesz előkészítenem a terepet, nincs sok időm hátra.
Meg kell keresem a verset - amit két és fél hónappal ezelőtt írtam -, azt, ami megölte
a feleségemet. Mondjuk annyira nem is kell keresnem, jól tudom hol van. Ott az ágy mellett
 - ahol ő feküdt -, a szekrény alatt. Odahajítottam be összegyűrve, amikor megtaláltam
 őt... amikor megláttam... Nincs veszteni valóm, de mielőtt a verset elolvasnám,
úgy érzem illő lenne, hogy még egyszer utoljára gyújtsak egy gyertyát az emlékére,
és bűnbánóan elmondjam a "Mi atyánk"-ot, mert Istenemre mondom, nem akartam
hogy ez történjen. Én csak egy verset akartam írni... én csak megírtam, a halál versét.
Kongat az óra, eljött hát éjfél, Barbim itt az idő, megyek te hozzád, remélem engednek.
Addig is, eme mécses melyet most a te emlékedre gyújtok kedvesem, emlékezzen
rád örökre, és arra hogy mindig is szeretni foglak. Barbara, Barbim, életem.
Ezennel tollam lerakom, ez volt az utolsó amit írtam, búcsúzom mindenkitől!
Gábor voltam, és most jöhet a Halálnak a verse...


A Halál verse:
Fekete köpönyeg suhan az éjen át,
lelkekre vadászik, éhes. Te leszel
most az esti lakoma, véres pecsenyéje,
mellé némi kolbász és uborka.
Jól lakik az élő hússal, szereti,
hamm, egy hamar bekapja, kell neki.
Csak két szót kell cserébe füledbe
súgnia, kéjesen s reád vágyón,
ha befogod a füled, megmenekülhetsz
talán, vagy mégsem, mert
MEGVAGY, MEGHALTÁL!


2014.11.24
Vége.
Írta: Pósán Ferenc

I.


"Jégszoborrá kovácsolva, szürke lélegzet 
lett belőlem. S mindazokból, 
kik körülöttem vannak." – Elhűlve.





1992. szept. 2. - Az északi sarkon, hajnali 3 órakor, furcsa égi jelenséget tapasztaltak az
ott állomásozó tudósok. A tiszta égen valamiféle lassan lebegő, kék lepelszerű tárgyakat
fedeztek fel. S arról számoltak be, hogy bár a lebegő kék leplek a sarki fény közelében tűntek fel,
 egy idő után, feléjük közeledtek, majd eltűntek. Hosszú ideig kutatták az okát, mi is történhetett,
 ám magyarázatot senki sem talált.
2001. jan. 11. – Újabb kék lepelszerű tárgyak tűntek fel, de már világszerte. Az emberek 
elmondása szerint, a leplek halványan világítottak, és a közelükben, erős hidegrázás fogta el őket.
Ezek után a mindenkori kormányoknak nyilvánosan el kellett fogadniuk a létezésüket.
Bár besorolni nem tudták hova őket.
2010. ápr. 8. - A leplek megjelenése mindennapossá vált. A tudósok azzal magyarázták,
hogy véleményük szerint, két dimenzió túl közel került egymáshoz. Valószínűleg ezek a súrlódások
gerjesztik a kék lepelszerű eseményeket.
2011. nov. 30. - Egy kisebb meteorit raj közeledett a Földhöz. Méreteik változóak voltak,
de a NASA kutatói bizonyosak voltak abban, hogy nem egy, még egészben eléri a Földet.
 A veszély elenyészőnek ígérkezett, a becsapódást 2012 elejére jósolták.
2012. márc. 20. - A meteoritok nagy része a Csendes-óceánba csapódott, melyek
szökőárakat idéztek elő, de halálos eset - csodával határos módon -, nem történt.
A becsapódás után két héttel viszont, a leplek furcsán kezdtek el viselkedni.
Beszámolók ezrei szerint, nőtt a fényerejük és szikrákat szórtak magukból.
2014. jan. 18. - Több mint egy éve, egy lepelszerű eseményt sem regisztráltak. Hirtelen
eltűntek. "Talán már nem is látjuk őket viszont?" - írta a Hős Celebek Lapja, külön kiadásában.
2014. júl. 21. - Bizonyossá vált, hogy a leplek nem tárgyak, hanem élőlények. A NASA
műholdjai ugyanis, fényképeket készítettek a leplekről az űrben, melyek a Nap felé tartottak.
 24 órával később, az emberek csodálkozva néztek fel az égre. A Nap fénye – még ha
nem is sokkal –, de egy árnyalattal halványabb lett. Egy hét után pedig, már a Földről
szabad szemmel láthatóan, sötét foltok jelentek meg a Nap korongján. A tudósok arra
a véleményre jutottak - a műholdak felvételei alapján -, hogy a leplek mintha táplálkoznának
 csillagunk fényéből és hőjéből. Rejtély hogy hogyan és miért, de némelyek a 2012-es
 meteorit raj becsapódásával hozták kapcsolatba.
2014. júl. 30. - A Nap fénye egyre csak halványult, a hőmérséklet a Földön,
először enyhén, majd drasztikusan csökkeni kezdett. A nagy nyári meleg helyett, a hőmérő
 higanyszála 0 és 5°C felé közeledett. A hirtelen hőmérsékletváltozás következtében, a Földön,
 egyre fokozódó; szélsőséges időjárás jött létre. Egyre többször, és egyre erősebb tornádók s
földrengések zavarták meg az életet az egész bolygón. Az emberekben kezdett feléledni
a félelem. Az újságok, már-már közös egyetértésben tették fel a nagy kérdést: „Itt a világvége?” …




II.


2014. Augusztus 8.

Dél múlt. A sötét, de tiszta égbolt alatt, félhomály uralkodott az egész országban.
A Nap fénye olyannak tűnt, mintha kulcslyukon át világítottak volna egy lassan
elfogyó gyertyával, ami alig-alig tűnt ki a sötétségből. A fekete foltok – mint
kiderült a leplek - szinte teljesen belepték, és felemésztették már, nem csak a fényét,
 de a melegét is.Szűcs László – aki egy 189 cm magas, fekete hajú, 25 éves
fiatalember volt -, körülbelül 1 órája indult el a Harsány utcáról, ahol lakott.
Otthon még a verandán, egy utolsót rápillantott a lépcsőtől 5 méterre lévő, falra
akasztott hőmérőre. A hőmérő dacosan -21°C-ot mutatott, pedig az elmúlt napokban,
egy kisebb vihar vagy tornádó sem adta életjelét, még csak nem is fújt a szél. Mégis
úgy érezte, hogy sokkal inkább hidegebbé vált a levegő, mint hogy enyhült volna.
Ahogy ezt a híradásokon előre be is mondták. Vagyis, hogy a Nap - ami ragyogó,
forrongó csillagunk – augusztus 8-án, 13:05 körül, örök nyugalomra tér. S nem hagy
 maga után mást, mint elhalt hűvösséget, egy jégvermet, melyben a Föld örökké
 raboskodik majd.
Kegyetlen valóság, kegyetlen világ, de Lászlónak máshol jártak a gondolatai.
A városi parkon, a Fancsika tó előtti padra gondolt - ahova most is tartott -, ahol
 a nyarak jó részét töltötte olvasással. Legfőképp, vicces és komikus történetekkel
múlatta az időt, de nem vetette meg Stephen King-et sem.  Mindig is csodálta,
rendkívüli és misztikus történetei miatt, legfőképp a „A ragyogás" és a „Halálsoron”
című regényei miatt. Az elmúlt évek történései is mind arra emlékeztették, mintha
még most is egy ilyen Stephen King regényben lenne. Hogy valahogyan, valamiképpen,
olvasás közben elveszett a könyvben, a szavak és mondatok között.
Remélte, hogy így is van, mert szeretett volna már felébredni, valahogy szabadulni.
Várta, hogy vége legyen... minden hiába. A valóság igen is zord, és émelyítő. Valós
a szél, mely csípősen arcát csapdosta, és valós a hideg, ami minden egyes lélegzetvétellel
 behatolt tüdejébe, remegő jégtömbbé változtatva azt. A dermesztő mínusz fokok,
melyek minden egyes nappal, egyre csak csökkentek és csökkentek. A bolygó
haldoklott - ezt mindenki tudta -, de vele együtt az emberiség is.
Ezen gondolkodott, amikor átbaktatott az Elmert utca, és a Sárkányfi főút
kereszteződésénél, a sarki ABC mellett. Ameddig a jobb oldali útpadkánál, észre nem
vett egy - félig tócsába fagyott - barna plüssmackót. Melynek csupán az egyik lába és karja
emelkedett csak a jég felé. Ahogy nézte, olyannak tűnt számára, mintha a mackó a végső
pillanatig küzdött volna az életéért. Utolsó mozdulatáig, amíg meg nem fagyott körülötte a víz.
Ez is csak arra emlékeztette, hogy valójában mily hirtelen, s mily váratlanul érte őket,
a halál e lebegő lepelszerű angyala.
Mondjuk most már, úgy is mindegy – gondolta, két fogvacogás között. S közben
átlépte a park boltíves bejáratát.


III.


12:45
Lassan közeledett az idő. A Napból már csak egyetlen pontban, egy vékony
fénycsík húzódott csupán. Az egyre sötétedő - hamarosan teljesen fények nélküli
 világban -, a park oly magányosnak, és kísértetiesnek hatott, mint egy fészek,
egy levelek nélküli szomorú fűzfán.
László a padon ült, hüledező arccal tekintett körül. Az a hely, mely – számára –
mindig is az egyik leggyönyörűbb; s legkedvesebb volt, most egy árnyalatnyi fény
kivételével, sötét komorságba öltözött. Csak az az utolsó reménysugár, az tartotta
az életet a parkban, ami szintén halványodott.
Szomorú volt, de talán egy csöppet boldog is. Hisz ezért jött, hogy legalább utoljára
láthassa. Gondolta, hogy ha már így is – úgy is meg kell halnia, legalább ott történjen,
ahol élete legszebb pillanatait élte át. A fancsikai tóval szembeni padon. Ott írta meg
első versét; ott látta először azt a lányt, akibe nem is olyan sokkal később beleszeretett;
és ott történt meg, az a bizonyos első csók is 19 évesen. Persze a lány, a rákövetkező
félévben elköltözött a családjával, s a nagy szerelemnek véget kellett érnie. De azóta
is, nem egyszer gondolt rá, még most is eszébe jutott, s egy mosollyal nyugtázta a
gondolatot. Remélte, hogy a lánynak nem lehet, nem lesz semmi baja. Ám elméjének
még épséges - nem is annyira jéggé fagyott része -, tudta mi az igazság. Az, hogy a
remény hiába való csecsebeség most, és nincs, ki megengedhesse magának. Se szegény,
 se gazdag, mindenkinek ugyanaz a sors jutott.
Behunyta hát a szemét, és mélyeket lélegzett. A hőmérséklet tovább csökkent,
őt pedig egyre jobban rázta a hideg. Érezte, ahogy átette a vastag kabátot, és az alatta
lévő pulóvereket. Nagy árat kell fizetnie azért - amiért megkockáztatta -, hogy még egyszer
eljöhessen ide, és láthassa a Napot. Illetve azt a részét, amit még a sötétség engedett, hogy
láthasson. Mert a többit, már megemésztette.
Bár számára így is megérte. Magát mindig a Nap gyermekének képzelte, annak ragyogásából
és tündökléséből merítette szinte egész költészetét. Ő volt a múzsája, s múzsája halála után,
 úgy érezte ő lesz a következő a fagyhalál sorában. Hogy nem lesz más…
- Szia. – Szólt rekedten egy kedves, édes hang a háta mögött. De mire megfordulhatott volna,
 két finom kéz megérintette - az ijedtségtől hirtelen megmerevedett - fagyos vállát, és az illető
hölgy, akihez a hang tartozott, az arca fölé hajolt, és megcsókolta. László egy pillanatra nem
értette, mi történik vele. S már éppen mondani akarta, hogy ez csak álom... amikor eszébe
jutott az első szerelmes csók, mely itt köszöntötte ezen a padon. Ekkor ismerte fel azokat a
belső boldogságtól sugárzó szemeket...
- Édes Hajnalom. - Mondta, szerelmesen sóvárogva Szűcs László. Hajnalka leült mellé a padra,
 és többet egy szót sem szóltak egymáshoz. Nem is kellett. Az érzelmeik beszéltek helyettük,
 szívükkel, lelkükkel... végtelenül halkan, végtelenül boldogan. Megölelték egymást, közben
pedig - ahogy elérkezett az idő - még egyszer utoljára megsimította őket a Nap utolsó sugara,
 gyengéden. Majd az is örökre kihunyt.

13 óra múlt, 8 perccel...


VÉGE.

2015.03.11.

Pósán Ferenc.