"ezek vagyok..."

Ülök a tó partján, egyedül.
A lehulló sárga falevelek
mint megannyi kis hajó úsznak.
Az ősz is véget ért már, s helyette
fagyos szél fújja a sárga hajókat.

Csak ülök a tó partján, nélküled,
És meleg kezeid lágy érintése
mint lelkemnek oly kedves gondolat,
most marokként szorítja össze szívem,
...

(2015 November 19.)

Az utolsó sor elszállt és azóta se találom. Kérlek, Kedves romantikus költő Társam! Segíts befejezni eme utolsó gondolatot, bár talán még egy egész versszakot is megérdemelne az a pillanat, amit akkor majdnem sikerült egészen megfogalmaznom. 
Köszönöm!

Annyira közönséges, durva és idegen,
és mégis itt van közöttünk.
Jelenléte szükséges, nélkülözhetetlen.
De elfogadni mégis oly szörnyű.

Ha épp Őt találja meg, kit szerettünk
és Vele kell mennie könyörtelen,
itt marad az, mit sosem feledünk,
Ő és közös múltunk, a jelenben.

szatti - 11.10.04 

Néha úgy érzem, egy burokban élek.
Belül meleg, furcsa fények.
De ha néha foszlik a látszat,
És a külső valóság mégis rám támad,
Összeroskadok.

És rá kell döbbennem: Ez mégsem én vagyok?
És amiről eddig hittem, mégis csak áltat-ok?
De aztán múlik a pillanat, és a dolgok rendje
Lassan visszatér a régi, megszokott mederbe.
De valamit itt hagyott.

szatti - 09.06.02

"...
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belõled, arany öntudat!"