evica920 blogja

evica920•  2011. február 5. 21:30

L. Varga Éva: Az Újvilág felfedezése 1492-93

L. Varga Éva:Az újvilág felfedezése(1992-es pályázati anyag)

 

 

 

I. rész (B változat)

Az éj sötétje páraként ereszkedett le a tájra, védő szárnyai puhán takarták be a szunnyadó világot. Az éj csöndjében a csillagok mohón szórták ezernyi fényüket. A felbukkanó telehold sugaraival aranyozta be az Odiel- és Tinto folyó torkolatvidékét, játszadozva szaladgált az ezüst víztükör felszínén. Mintha a spanyol táj hangulata elkomorult volna. Az égitestek szikrázó lámpácskaként, kíváncsian tekintettek le a föld felszínére. Az sem zavarta őket, hogy fénycsóvájuk valahol a pálmafák között elenyészett, és egy ponton hirtelen megtörve, irányt változtatott a az égbolt felé. A sík terepből zömök torony emelkedett ki, kereszttel a tetején. A ferencesrendi kolostor tornya.

Sejtelmes árnyak tűntek fel a közeli útkanyarulat keménylombú fáinak tövében, és lassan közeledtek a klastrom felé, míg végül lépéseik zaja elhalt. Megérkeztek.

Szürke árnyék bontakozott ki a többiek közül, és nesztelenül a bejárathoz lépett. Titokzatos csönd övezete mozdulatait. Meghúzta a kapu melletti bojtos zsinórt. A csengő hangja rikoltva futott végig a fehér falak között, majd lassan elhalkult. Távolról léptek zaja hangzott föl, csoszogása lassan felerősödött, míg végül hangos csikordulással kinyílt a félköríves fakapu, melyen fémpántok húzódtak. Inkább védelemül, mint díszítésül szolgáltak.

- Már vártalak benneteket. - szólt egy reszketeg hang, mely a kilépő szerzetes alakjához leginkább hasonlított. Meggörnyedt testén durva csuha lógott, derekán fonott zsinór fogta össze. Lábán hanyagul összetákolt saru volt, vékony bokája kilátszott a durva posztó alól. Kezében vastag gyertyát tartott, melynek lángja megvilágította a kapu közelében álló ember-alakot. A jó kötésű férfi termete a közepesnél magasabb volt, kalapja eltakarta a szemét. Hosszúkás arcának járomcsontjai kissé kiálltak. Pirospozsgás bőrén barázdák húzódtak, melyek megtörtséget , rengeteg szenvedést, bosszúságot tükröztek. Lassan, méltóságteljesen emelte le kalapját – mely még az előbb titokzatosan rejtegette szeme kékesszürke, nyughatatlan világát. Barátságosan nyújtotta kezét az öregnek, ki eleddig mindig segítette, ahogy tudta. Intett társainak, majd maga elé engedve a csuhás szerzetest, belépett a klastrom kapuján, melynek négyzetes udvarát kerengő vette körül. Északról csatlakozott hozzá a templom, arrafelé igyekeztek.

Nemsokára felhangzott a ferencesek miséje, valamennyien meghallgatták. Nehogy bűn terhelje szívüket a hosszú út alatt, meggyóntak és megáldoztak. A csoport tagjai között szegények és jómódúak egyaránt akadtak. Körülbelül 90-en lehettek, s többnyire kapcsolatban állottak a tengerrel. Az idő azonban nagyon haladt. Az áldozás után valamennyien elhagyták a Rábida-kolostor épületét, s nyugovóra tértek.

Azaz mégsem mindenki lépett ki a klastrom fémpántos kapuján. A templom gyéren kivilágított oltáránál összekulcsolt kézzel, elmélyülve imádkozott az a sasorrú férfi, ki kis expedíciójának tagjait a Palos közelében lévő kolostorba vezette. Az óceán-tenger admirálisa: Cristoforo Colombo.

Az egész éjszakát imádkozással töltötte. Szíve megtelt örömmel és kíváncsisággal. A sok kilincselés végre meghozta az eredményét. És az, hogy milyen gyümölcsöt terem, talán főként rajta áll. Az éj sötét órái hamar elrepültek. Lassan pirkadni kezdett. A horizonton megjelentek a nap vérvörös sugarai, ragyogva koszorúzták az ég boltját, mint égi festők borították be a folyók torkolatvidékét. Az admirális szíve egyre izgatottabban dobogott.

Juan Pérez prior lépett be a templomba, megzavarva az admirális átszellemült imáját és gondolkozását. Intett neki, s aztán elkísérte a klastrom kapujáig. Ott érzékeny búcsút vett barátjától a meggörnyedt hátú szerzetes, jókívánságait fejezte ki, majd visszavonult egyhangú világába.

Colombót meghatotta a búcsúzás, s beléje nyilallt a felismerés. Talán most látta utoljára...Szívét keserűség öntötte el. Rosszabb volt a legszörnyűbb orvosságnál is. De csak pár pillanatig tartott. Most vette észre: még mindig egy helyen toporog. Eszébe jutott célja, az elkövetkezendő utazás rejtélyes lehetőségei. Pillanatok alatt megváltozott. Arca sugárzott, akár a legtökéletesebb csillag. S mivel fiát biztonságban tudhatta, bizakodva tette meg az első lépését az ismeretlen jövő felé.

 

 

 

evica920•  2011. február 5. 21:28

Az Újvilág felfedezése 1492-93

Középiskolai pályázati anyag az 500. évforduló alkalmából. 1992-93.
I. rész / A változat

Az éj sötétje páraként ereszkedett le a tájra, védő szárnyai puhán takarták be a szunnyadó világot. Az éj csöndjében a csillagok mohón szórták ezernyi fényüket. A felbukkanó telehold sugaraival aranyozta be az Odiel- és a Tinto- folyó torkolatvidékét, játszadozva szaladgált az ezüstös víztükör felszínén. Ám a spanyol táj hangulata mintha elkomorult volna. A csillagok is kíváncsian tekintettek le a földfelszínre, mint megannyi apró lápácska. Még az sem zavarta őket, hogy fénycsóvájuk valahol a pálmafák lombja között elenyészett, máshol pedig hirtelen megtörve irányt változtatott az égbolt felé. A sík terepből zömök torony emelkedett ki, kereszttel a tetején. A ferencesrendi kolostor tornya. A közeli útkanyarulat keménylombú fáinak tövében tömör árnycsoport jelent meg, és lassan a klastrom felé közeledett. A lépések zaja lassan elhalkult, majd véglegesen elenyészett az éjszakában. Az embercsoport árnyékot vetett a falra, mely egész úton végigkísérte őket.

Jól megtermett férfi osont a bejárathoz, nesztelenül, mintha rosszban sántikálna. Mozdulatait titokzatos csend övezte. Lassan a kapu mellett függő durva kötélhez nyúlt, majd hirtelen megrántotta. A kis csengő hangja rikoltva futott végig a fehér falak között, majd lassan elhalt. Távolról érkező léptek csoszogása hallatszott, s végül hangos csikorgással kinyílt a félköríves fakapu, egy vastag, fémpántokkal megerősített kapu. Látszott rajta, hogy nem a klastrom díszítéséül, inkább annak védelmére készítették.

-Már vártalak benneteket. -szólt a reszketeg hangú szerzetes, midőn kilépett a kapun. Meggörnyedt testét durva csuha fedte, melyet fonott zsinór tartott össze. Lábán hanyagul összetákolt saru volt, vékony, eres bokája kilátszott az ősrégi posztó alól. Kezében vastag gyertyát szorongatott, melynek lángja megvilágította a közelben álló emberalakot. Jó kötésű férfi volt, termete a közepesnél magasabb, szemét furcsa kalap takarta el. Hosszúkás arcának járomcsontjai kissé kiáltak. Bőre hajdanán pirospozsgás lehetett, de most hosszú barázdák futtatták be, elárulva a rengeteg szenvedés és bosszúság kínzó érzését. Lassan, méltóságteljesen emelte le kalapját, - mely még az előbb is titokzatosan rejtegette szeme kékesszürke, nyughatatlan világát. Barátságosan, szeretettel nyújtotta kezét az idős csuhásnak, ki eleddig segítőkészen mellette állt. Maga elé engedve az öreget intett társainak, s ő is belépett a klastrom kapuján, melynek négyzetes oldalát kerengő vette körül. Északról csatlakozott hozzá a templom, arra igyekeztek.

Valamennyien meghallgatták a hamarosan felhangzó misét, melyet a ferencesek szívhez szólóan énekelve kísértek. A hosszú út tudata vezette ezeket az embereket a templomba. Gyónásuk és áldozásuk levette vállukról a bűn terhét, szívük megkönnyebbült. A csoport tagjai között szegények és jómódúak egyaránt akadtak. Körülbelül 90-en lehettek, s valamennyiüknek életeleme volt a nagy sós víz, a tenger. Az idő azonban előre haladt. Az áldozás után egy kivételével valamennyien elhagyták a Rábida-kolostor területét, és nyugovóra tértek. S ez az egy valaki összekulcsolt kézzel, elmélyülve imádkozott a templom gyéren kivilágított oltáránál. Ez a sasorrú férfi az óceán-tenger admirálisa, Cristoforo Colombo volt.

Az egész éjszakát imádkozással töltötte. Ám szíve ennek ellenére nem nyert nyugalmat. Sőt, az öröm és a kíváncsiság érzése majd szétfeszítette. A sok kilincselés végre meghozta a várva-várt eredményt. Ám, hogy milyen gyümölcsöt terem, csupán rajta áll. De Fortuna segítsége sem elhanyagolható!

Az éj sötét órái hamar elrepültek. Az éjt lassan pirkadat váltotta fel, a nap vérvörös sugarai megjelentek a horizont fölött, mintegy bekoszorúzták az égboltot. A folyók torkolatán mintha egy égi festő húzta volna végig puha ecsetjét. Gyenge szellő fodrozta a vizet, a táj szépsége minden halandót lenyűgözött. Az admirális szíve egyre izgatottabban dobogott. Juan -Pérez prior lépett be a templomba, megzavarva az admirális átszellemült imáját. Intett neki, s aztán elkísérte a klastrom kapujáig. Mint apa és fia búcsúzott egymástól a két férfi. A szeretet nem ismer akadályt, még a legkeményebb szívekbe is befészkeli magát. Az atya -az admirális pártfogója-, bátorító jókívánságait kifejezve eltűnt a vaspántos kapu mögött, hogy tovább folytassa Isten előtt vállalt életét.

Meghatódás, fájó felismerés jellemezte az újdonsült admirális pillanatnyi lelkületét. Talán most látta utoljára...Szívét hirtelen keserűség öntötte el. Rosszabb volt ez a legszörnyűbb orvosságnál is, de csak pár másodpercig tartott. Most vette csak észre; még mindig egy helyen toporog, s még mindig a klastrom kapujára mered.

Pillanatok alatt megváltozott. Arca sugárzott, mint a legtökéletesebb csillag. Eszébe jutott a nagy vállalkozás, az elkövetkezendő utazás rejtélyes lehetőségei. S mivel fiát biztonságban tudhatta, lélekben megerősödve, bizakodással tette meg az első lépéseket az ismeretlen jövő felé.


evica920•  2011. február 5. 18:27

Varga Éva: Egy ódon Debrecen

 

 

Ezernyi hópehely hullik az égből, egymással versenyezve igykeznek földet érni. Nem tudják, mi lesz ovábbi sorsuk, nem is sejhetik  - mint az emberek. Egymásra borulva puha takaróként fedik be a tájat, leplezve kegyetlenségét, elrejtve szomorú realizmusát.

Mintha az egész rohanó világ nyugalmasabbá válna. A város a hótakarón megcsillanó esti fényben szikrázik. A fehér hab mélyén magába szívja a csöndet, melyet csak egy-egy vidám gyermekkacagás hangja tör meg. 

Bámulom a keringőző hópelyheket, s közben Strauss híres keringőjének dallamai csengenek fülemben, gondolataim messze kalandoznak. Minden hópehely egy-egy arc a város forgatagában. Egyéni, senkihez nem fogható. Ismerős, s mégis ismeretlen. Közeli, s mégis oly távol van. 

Szeretnék világgá kiáltani mindent, de egyedül vagyok emberek ezrei között. Rovom a város utcáit, s csak későn veszem észre, hogy besötétedett. 

A város esti fényárban úszik. Hideg fénysugarak törnek meg a szikrázó habon, s én szaporázom lépteimet. 

Fázom az amúgy is deremesztő világban. 

 

Debrecen, 1991.1.11.

evica920•  2011. január 25. 13:34

Varga Éva: Fénysugár

Sírtam volna, mikor szemedbe nevettem

Tudod, akkor oly sok dolgot szerettem!

A szám akkor szép mosolyra nyílott

De a lelkem száguldásra hívott!


Meséltem volna sok hosszú évet

Festettem sorban jó néhány képet

Titokban rajzoltam az éj alatt

Mindent, mi szívemben megragadt.


Csak egy pillanat volt a harmincöt év

S az emlékem mindenütt olyan sötét!

Az aranyló vágyakon tovább suhant

Mint megannyi kegyetlen, vadóc suhanc.


Szívtam magamba minden szavad

S éreztem akkor, az órám szalad.

Elveszlik minden egyes perc

S lüktet a fejemben megannyi terc.


Egyszerre akartam szépet és jót

De az élet kovácsa nagyon is skót! 

Elvette tőlem az álmokat

S minden tanulás csak rám rohadt.


Itt vagyok újra.. Nézz hát rám!

Nem nyílott panaszra még a szám...

Négy fal közt élem az életem

S titokban néha még szétesem...


Figyeltél volna egy picit is akkor

Energiákat loptam a Naptól!

Hogy élj bennem, s élhessek benned én...

A jövő nemzedék rejtekén!


2011

evica920•  2011. január 10. 11:09

Protézis

Protézis

1.(lat. prothesis) 2.(lat. appositio) ‘elébe helyezés’

Az adjekció egyik esete, retorikai-stilisztikai alakzat. 1. Egy hang vagy egy szótag szó eleji elhelyezését, hozzáadását jelenti. Köznyelvben is, a szépirodalomi példákban is gyakori a névmásokban; nyomatékosít: pl. az énvelem, minálunk stb. szóalakokban, ill. Pályámnak társai,
Tinéktek szentelem

(Petőfi Sándor: Az első dal);Költészetem izzik terajtadKosztolányi Dezső: A fekete asszonyhoz). 2. Az adjekció érvényesül szintaktikai szinten is. Valamely név, fogalom, vagy esemény előtt - sokszor a dicsőítés szándékával - feleslegesen halmozott szószerkezetek, mondatok hozzáadását, elhelyezését jelenti. Lehet a fokozás eszköze is. Az esetek többségében szolecizmus(tautológia). Középkori szövegekben, a romantika szépprózájában gyakori alakzat: pl.Oh szűzlő szép szemek, csillogozó fényességgel csillagozván. Oh, rózsálló piros tündeklő szép orcák. Oh, arany színnel fénylő szép sár hajak. Oh, mézi édességgel folyó édeslő szép ajakak.(Nagyszombati - kódex);Ami volt a púni népnek Carthago, az Izraelnek Jéruzsálem, a keresztény világnak a szent föld, a franciáknak Párizs, az oroszoknak Moszkva, az olasznak Róma -az volt minekünk Budavár.(Jókai Mór: A kőszívű ember fiai).