Kóbor angyal
evelajn• 2008. október 27. 16:50
Végzetes fájdalom
Minden szava tűzgolyó szívemen,
Pillantása tövisként él bennem.
Némán áll előttem, tán nincsen már...
Elveszett a remény, elmúlt a szép nyár.
Engem már nem zavar, a bánatos moraj.
Állok, állok és hiába várom,
Bárhogy is fáj, többé már nem látom. Egy szó volt a búcsú, egy szó, mely fáj,
Elvették tőlem, éltemből kiszaggatták.
Utolsó szava az volt, hogy SZERETLEK!
Gyere vissza hozzám, ne menj el kedvesem! Szörnyű az élet, fullánkját hirtelen döfi,
Jön a végzet; nem vár, mindjárt el is viszi.
Egy utolsó óra...mit kérni akartam,
De az élet ilyen, fáj, de hajthatatlan!
evelajn• 2008. október 26. 20:32
Álmodtam...
Mi az amit szeretnék?
Valakit, aki átölel és beleremeg a lelkem...
A szívem, a testem...
Valakit, aki úgy szeret, mint én!
Álmodtam...és oly szép volt,
Álmodtam...szerettek és szerettem.
Égett a vágy...az a tűz,
A láng, a szenvedély és szerelem.
Átölelt és remegett a lelkem,
Remegett Ő is, és ez nem véletlen.
De most...újra a jelen...
Itt állok árván, csendesen.
Nincs már az álom, eltűnt, hiányzik,
A rózsa, már az sem virágzik.
Mi az mit szeretnék?
Az álmot, a remegést, a vágyat, s a reményt!