Akut versek

Mondd, mit tegyek,

Hogy észre vedd,

Hogy mit érzek irántad,

A lelkem ráébredt.

Egy összetört szív itt belül,

Érted dobban, őrizetlenül.

 

Mondd, mit mondjak,

Hogy végre meghalld,

Szempillantásom,

Nem akarom, hogy meg csald.

Ugyan az a szív, itt, legbelül,

Dobbanásáig szeret, végtelenül.

 

Mond, hogy mutassam,

Hogy végre lásd,

Hogy átélem naponta,

Az ébren álmodást.

A szívem ikre, mélyen legbelül,

Téged óhajt szemérmetlenül.

 

Mond, mit kínáljak,

Hogy végre megízleld,

A szerelmet, mely édes,

Mégsem színlelt!

Egy sebzett szív itt legbelül,

Téged akar, mérhetetlenül.

 

Mond, mit tegyek,

Hogy akarj engem?

Mikor mutathatom be,

A szerelmet, kit megismertem.

A szívem, lágy bőröm alatt, belül,

Érted dobban, érzékelhetetlenül.

 

Mond, mit tegyek

Hogy végre velem lehess?

Mi kell ahhoz, mint ahogy én,

Te engem úgy szeress?

Hisz ugyanaz a szív, legbelül,

Érted dobban, így önzetlenül.

Aranyló selyem palásttal,

Nevetve futok feléd.

Teremtve üde mennyet,

Olvasva remegő meséd.

 

Ne félj! Karjaimban,

Igaz biztonság honol.

Mikor vad hervadás ér,

A szívem meglocsol.

 

Arcod lágyan érintem,

Nem sietve a csókkal.

Talán megállhat az idő,

Ott, a pillangókkal.

 

Nem száll egy se tovább,

Ilyenkor szívembe temetlek.

Mert amíg világ a világ,

Addig én, szeretlek!

Hideg szívvel bújtatott

Hamvasság.

Egy ódon kastély

Lakójává tett!

Egy elrabolt szív dobban,

Bennem manapság.

De a boldog óra,

Boldogtalant követett.

 

Mert jöttél, változást

Hozva ótvar életembe.

Mint ahogy a levél

Hull a fáról.

Remegve léptem,

Veled a félelembe,

Hogy megtudjak

Mindent a boldogságról.

 

Könyvet nyitottam ki,

Tárva ezzel lelkem eléd.

Mókuskerékben járva,

Hozzád siettem!

Mindez fátyoltalan,

Csacska szóbeszéd.

Mert érezted, hogy

Szerelmesed lettem.

 

Homok hullott elém,

Vad éden kertjében.

Hol Bábeli –toronyként,

Szíved elrejtettem.

Alkony alkonyán,

Utolér a szégyen,

Mert nem fogadtam,

De szerelmesed lettem.

Nincs más vágyam, csupán

Ölelni hajnaltól napnyugtáig.

De félek, nem lenne elég,

Akarnám mindhalálig.

 

Nincs más vágyam, csupán

Csókolni éjtől pirkadatig.

De félek, nem lenne elég,

Akarnám mindhalálig.

 

Nincs más vágyam, csupán

Látni téged láthatárig.

De félek, nem lenne elég,

Akarnám mindhalálig.

 

Nincs más vágyam, csupán

Kísérni kéz a kézben hazáig.

De félek, nem lenne elég,

Kísérnélek tovább, mindhalálig.

 

Nincs más vágyam, csupán

Szeretni hajnaltól napnyugtáig.

De félek, nem lenne elég,

Akarnám mindhalálig.

Áristommá lett a szívem,

Lelkem előtt álló pellengér,

Nem óhajom, hogy elveszítsem,

Kit nem takar a holdtányér.

 

A lelkem előtted rónává lett,

Babona csupán a szerelem.

Szíve nékem igaz amulett,

Mely, ha nincs, veszedelem.

 

Iglic őszíti lelkem világát,

Hamvas, bűbájos perdita.

De nékem nem illik más,

Mint, menny legszebb angyala.

 

Fátyolosan, kék szemével,

Dobta elém a magasztos tribün.

Babonás lettem, piperével,

Állt egymaga, hajdunfün.

 

Róna lelkem tükörképén,

Mesterien csuklik össze.

Ki táncol szívem pengéjén,

Úgy, hogy annak vagyonrészre.

 

Nem segít nyaktiló, ámor,

Szunnyad szívem tengerén.

Felbuzdít mindahányszor,

Ott ül rónám rejtekén.

 

A Göncölszekér azóta áll,

Pislákol, éjnek nincs hajnala.

Mert nékem nem vagy más,

Mint, menny legszebb angyala.

 

Ha bűnöm e torztükör,

S tilos lelkemmel így érezni.

Garmada kövezzen többször,

Én csak őt fogom, így szeretni.

 

Guillotine lett kravátlim, pompás,

Rónámnak se éjjele, se nappala.

Ha nem csókollak, ne tegye más,

Drágám, menny legszebb angyala.