Akut versek

Aranyló selyem palásttal,

Nevetve futok feléd.

Teremtve üde mennyet,

Olvasva remegő meséd.

 

Ne félj! Karjaimban,

Igaz biztonság honol.

Mikor vad hervadás ér,

A szívem meglocsol.

 

Arcod lágyan érintem,

Nem sietve a csókkal.

Talán megállhat az idő,

Ott, a pillangókkal.

 

Nem száll egy se tovább,

Ilyenkor szívembe temetlek.

Mert amíg világ a világ,

Addig én, szeretlek!

Nincs más vágyam, csupán

Ölelni hajnaltól napnyugtáig.

De félek, nem lenne elég,

Akarnám mindhalálig.

 

Nincs más vágyam, csupán

Csókolni éjtől pirkadatig.

De félek, nem lenne elég,

Akarnám mindhalálig.

 

Nincs más vágyam, csupán

Látni téged láthatárig.

De félek, nem lenne elég,

Akarnám mindhalálig.

 

Nincs más vágyam, csupán

Kísérni kéz a kézben hazáig.

De félek, nem lenne elég,

Kísérnélek tovább, mindhalálig.

 

Nincs más vágyam, csupán

Szeretni hajnaltól napnyugtáig.

De félek, nem lenne elég,

Akarnám mindhalálig.

Mint a szivárvány képe,

A sekély víz felszínén,

Tükröződve lép elém,

És szegezi óhaját felém.

Mondaná beszédét,

De hangját fullasztom,

Csókjaimmal rögtön,

Befagyasztom.

A szavak, láthatatlanok,

Csupán a szelet éltetik!

De amíg bennem dobban,

Ez a szerelmes szív,

Lesz ki érted álmodik.

Amíg el nem sodor ár,

Míg belém nem csap

Ezerágú mennykő.

Itt lesz neked szívem,

Mi igazán szerető.

Mint a szivárvány képe,

A fodrozó víz felszínén,

Tükröződve lép elém,

S fojtatná mondatát felém.

De szavát fullasztom,

Csókjaimmal rögtön,

Befagyasztom.

Legyen emlék,

Legyen érzelem,

Ne csak elfeledett szavak,

Minek fele szükségtelen.

Ölelj, ringass, csókolj,

Közben boldogan nevess.

Csak arról álmodom,

Ahogy én téged,

Te engem úgy szeress.

Áristommá lett a szívem,

Lelkem előtt álló pellengér,

Nem óhajom, hogy elveszítsem,

Kit nem takar a holdtányér.

 

A lelkem előtted rónává lett,

Babona csupán a szerelem.

Szíve nékem igaz amulett,

Mely, ha nincs, veszedelem.

 

Iglic őszíti lelkem világát,

Hamvas, bűbájos perdita.

De nékem nem illik más,

Mint, menny legszebb angyala.

 

Fátyolosan, kék szemével,

Dobta elém a magasztos tribün.

Babonás lettem, piperével,

Állt egymaga, hajdunfün.

 

Róna lelkem tükörképén,

Mesterien csuklik össze.

Ki táncol szívem pengéjén,

Úgy, hogy annak vagyonrészre.

 

Nem segít nyaktiló, ámor,

Szunnyad szívem tengerén.

Felbuzdít mindahányszor,

Ott ül rónám rejtekén.

 

A Göncölszekér azóta áll,

Pislákol, éjnek nincs hajnala.

Mert nékem nem vagy más,

Mint, menny legszebb angyala.

 

Ha bűnöm e torztükör,

S tilos lelkemmel így érezni.

Garmada kövezzen többször,

Én csak őt fogom, így szeretni.

 

Guillotine lett kravátlim, pompás,

Rónámnak se éjjele, se nappala.

Ha nem csókollak, ne tegye más,

Drágám, menny legszebb angyala.

Elraboltál magaddal,

Száz árnyalattal,

Szép szavaddal.

Elraboltál szerelemmel,

Sebes figyelemmel,

Finom kegyelemmel.

Megragadtál édes csókkal,

Kényeztető freskókkal,

Rímes magánhangzókkal.

Megragadtál kézzel,

Síró rettegéssel,

Halk dübörgéssel.

Hazudtál közben szépet,

Játszottunk párbeszédet,

Mit nem ért a művészet.

Hazudtál édes szavakat,

Nagyokat, vadakat,

Hogy ne halld meg szavamat.

Vittelek magammal,

Gyors akarattal,

Szelíd pillanattal.

Engedtem a csábításnak,

Adva esély boldogságnak,

Néma meghallgatásnak.

Ragyogó szemmel nézve,

Rengetegszer becézve,

Lelked megigézve.

Már csak piszmogok,

Ordítva suttogok,

És rólad álmodok.

Nem kell, hogy fölém hajolj,

Az sem, hogy válaszolj,

Csupán még egyszer elrabolj.

Elrabolj, örökre!