Mindennapi hasonlataink

Mondj egy történetet magadról és megmondom, ki vagy!

 „Egy egész élet szerteágazó, sokirányú. Sok probléma, krízis, betegség, esemény összegyűlik benne. Sokat változik is az ember az időben. Hogyan lehet valami lényegre lelni egy élet rengeteg apró részletében?...Valójában a sok életesemény, tulajdonság bemutatásában nincs benne a személyes sors meglátásának lehetősége. Lehet, hogy könnyebben lehet valami lényegesre bukkani, ha csak egy-két jelképszerű történetre figyelünk.”- írja Bóna László a Formáktól az erőkig c. könyvében. A jelképszerű kis életmozzanatot, történetet nevezi ő emblematikus történetnek. Így folytatja: „…azáltal, hogy maga a mesélő az egész életéhez tette hasonlatossá a történetet, metaforikussá, mítikussá emelkedett a történet, a személyes sors egészére vonatkoztatva lett jelentése. A homeopátiás szernek a sorszerűhöz kell illeszkednie, ami többek között a jelképszerű történetben válik világossá.” A szerző ezzel a gondolattal arra a bizonyos alkati homeopátiás szerre utalt, ami az egyénhez nem pusztán testi és lelki jellegzetességei miatt passzol, de akár sorsa mélységéig lenyúlva is tud segíteni.

Egyetlen történetbe csomagolni egy életet: persze, nem lehet. Mégis nagyon megragadó ez a gondolat. Ahogy egy életmozzanat, egy rövid képsor megelevenedik az emberben, egyre színesebben, egyre élénkebben. A nemgondolkodás útján tudjuk meglelni ezeket az egyébként akár jelentéktelen életmozzanatokat. Csak úgy felmerül bennünk, mint sebes patakok mélyéről holmi áttetsző buborék… Könnyen szét is pattanna, ha egy pillanatra nem tudatosítanánk. Mesél nekünk, magunkról. Hogy mit, mindenkinek legyen a maga dolga, titka.

Nekem is jött egy képsor, egyre színesebben, egyre élénkebben… Aprócska az egész, bármelyikünk története lehetne…

Gyerekkoromból való, jelentéktelen kis bevillanás, a nyári nap mégis kiragyogtatja azt emlékeim ködéből.  Nagy kertünk volt, gyerekszemmel hatalmas birtok, három remekül mászható diófával, erre pontosan emlékszem. A cseresznyefán, a málna- és ribizlibokrokon rengeteg finomság termett. Igaz, mivel bőségében voltunk, gyerekként annyira nem is voltam oda a gyümölcsökért. A kert közepén, nem túl díszesen, egy három zsineges szárítókötél feszült.  Anya egy nagy, sárga, csodásan szocialista, műanyag lavórban teregette ide a frissen mosott ruhákat egyenesen mosógépből. Aznap a remek lavórnak más szerep jutott. Rengeteg ribizli termett és édesapám gondosan metszegette le a dús fürtöket. Apa és a nagy sárga lavór egy átlagos napon még köszönő viszonyban sem voltak, most mégis egymásra találtak, mivel a sok-sok termés nem fért volna a kosárban. Amikor már úgy tűnt, eleget szedett, odahívott magához és megkért, hogy vigyem fel anyámnak. Kissé bizonytalan volt: egy kislánynak ekkora lavór! Pedig nem volt az nehéz, inkább a fogása...ahogy ölbe kaptam, két kézzel kétrét nyújtózva, a sárga füleit szorongattam, lefelé tekintve a lábaimból már semmit se láttam. Azért nagyon megtisztelőnek éreztem a feladatot. Ugyan, ne tudnám felvinni én!? Na, ne már! Futottam fel a lépcsőn. Pár lépcsőfok… a ház kapuja nyitva, és egy elegáns csigalépcső vezetett az emeletre, a lakásunkhoz. Könnyen szedtem az első pár lépcsőfokot. Szálltam, mi több, repültem. Gyermek gondolataimban már láttam magam előtt, mit mond majd anyukám, ha meglátja, hogy felhoztam ezt az egész, nagy-nagy lavórt. Szentisten! –így csapja össze majd két kezét hüledezve! És persze, persze, hogy megdicsér…A csigalépcső alján könnyűszerrel simult lábam alá az első néhány lépcsőfok, de a kanyarban alattomban összeszűkült a fokok eleje. Én addigra már csak két rakoncátlan copf voltam, egy széles mosoly és egy hatalmas lavórnyi ribizli. A lábam helyett szárnyakat képzeltem magamnak, talán itt billent meg minden. Gyermek énem ki sem látszott a sok-sok édes-savanyú, kerek kis gyümölcsszemből és elképzelt büszkeségem ígéretes ragyogásával volt tele. Igazán nem számol ilyennel az ember, főleg ha kisember: törtrész pillanat se kellett, botlottam egyet és máris szanaszét gurult minden. A szép fürtök esetlenül, itt-ott megtaposva lógtak a lépcsőfokokon, piros szőnyeget terítve körülöttem…. először jéggé fagytam,  a nyár kellős közepén, aztán—hát ne is mondjam. Jött édesapám, látta mit történt. Igazán, nem is emlékszem, mit mondott…. És jött le a lépcsőn anyukám is. Biztosan volt sok-sok szentisten, jézusmária! Nem szidtak meg, legalábbis erősen biztosan nem, inkább sajnáltak, engem is, a ribizlit is. Egészen őszintén: valahogy nem is emlékszem, mit mondtak.  Nem emlékszem a szavaikra. Valami viszont élesen és szinte tapinthatóan bennem ragadt. Egy érzés, ahogy az előbb még végtelenül kerek világom szétgurult darabjaira, a meghökkenés, ahogy az idő kíméletlenül újra lábakat teremtett nekem, időtlen felhőtlenségben suhanó szárnyak helyett. A megbocsáthatatlan botlás, földhöz szegezett szégyen, mardosó csalódás önmagamban, az úgy várt és elmaradt elismerő szavak…

Mi a Te történeted?

A klasszikus homeopátiában mindenkinek van egy, legalább egy szere. A szaknyelv ezt alkati szernek nevezi. Még találóbb krónikus szernek, vagy szituációs szernek hívni. Ez az a gyógyszer, amelynek kiválasztása a homeopátiás szakember részéről mélyebb feltárást, nyomozás igényel és legtöbb esetben nem akut, hirtelen jelentkező problémákat hivatott oldani, hanem hónapok, évek során magunkkal cipelt betegség terheket, kínzó állapotokat. Egy-egy olyan lehetetlen, letehetetlen állapotot, amibe már néhány bicska beletört. Az alkati szer egy olyan homeopátiás gyógyszer, ami úgy illeszkedik, mint elegáns kulcs a zárba.  Ezt a zárat már sok úton, sokféleképpen feszegettük, próbáltuk erről –arról nyitogatni… Elmentünk a körzetihez. Kaptunk receptet. Kaptunk beutalót. Esetleg jártunk pszichológusnál. Oldáson. Kipróbáltunk valamilyen különleges masszázst. A homeopátiával gyógyító szakember gyakran találkozik olyan esetekkel, ahol a gyógyulni vágyó már végigzongorázott egy tucat hagyományos, bevett és alternatív utat, de elakadt, és most épp a homeopátia van soron. Belül azonban kérdés borzolja a kétkedőt, vajon jobb -e ez, mint bármely más „istentelen sarlatánság”? És nem tudható előre, hogy jobb -e vagy nem jobb… minden egyén útja más és más. Egy homeopátiás beszélgetés során az ember 1-2 óra időtartamban osztatlan figyelmet kap. Abban az esetben mindenképp, ha művelője a szakmáját jól gyakorolja. Ez már önmagában megér egy misét…mert, aki beteg, arra senki sem kíváncsi. Csak arra, hogy mi a baja. Azért ezen a beszélgetésen sem lehet parttalanul panaszkodni... De lehet rá számítani, hogy az embert a feje búbjától a kislábujjáig mindenről megkérdezik. Melegvérű? Hidegvérű? Mit szeret enni? Mitől retteg? Van e valami különleges szokása? Hogy alszik? Kit vagy mit utál és miért? Mi hozza lázba? És –természetesen- mi az a kínzó probléma, amiért még egy homeopatát is hajlandó volt felkeresni? A beszélgetés végén meg lehet lepődni, mi minden van, amit nem is tudtunk magunkról, és egyszerre csak valahogy előkerült. A homeopata pedig nem csinál mást, csak, figyel, jegyzetel. Figyel, kérdez, hallgat és jegyzetel. A valóságban az történik, hogy ilyenkor mindenki egy képet nyújt át önmagáról, egy színes, változatos, élő, mozgó, tapintható képet. Sok-sok tünet sorakozik a papíron, mire a beszélgetés véget ér. Egy–egy homeopátiás tünet egy-egy kirakós darabka. Értő kezekben ebből egy kerek képet lehet kirakni. Kirajzolódik egy sajátos energiamintázat, amely fedésbe hozható egy homeopátiás gyógyszerrel. Egy homeopátiás szerrel, amely nem más, mint a természetben már valahol lejátszott, megalkotott energiamintázat. Ha a zár rovátkái jól kirajzolódnak, a kulcs is megkerülhet...

„A láncmesék a legkezdetlegesebb történetfajták, amelyeket a legkisebb gyerek is kezd megérteni. A láncmesék azok a történetalkotási alapmodellek, melyekben a legnyilvánvalóbban lehet átélni, hogy a történet egy kibontott kép. Sőt. A kép előtt is van valami. Egy hangzás. Egy energia.” Bóna László: Formáktól az erőkig c. könyvéből

Elakadásaink során első dolgunk, hogy megpróbáljuk kitalálni, miért történt ez velünk, pont velünk?  Honnan indult? Mi az oka? Okot keresünk, okot arra, ami éppen van. Majd az okot hibáztatjuk, hogy ha az nem úgy lett volna, ez sem úgy lenne. Nyilvánvaló, de legalábbis nagyon ésszerű látni az okok láncolatát. „Egy szög miatt a patkó elveszett”… végül az egész ország elveszett. „Máskor verd hát jól be azt a patkószeget!” Ami már sokkal kevésbé szembeszökő, és felismerése valami másfajta látásmódot, észlelést igényel, hogy ebben a patkó történetben is megbújik egy másik láncolat, egy olyan vonulat, ami egyértelmű volta miatt rejtőzködik. Mi az a minta, ami ebben a kis játékos, ám annál tanulságosabb versikében folyton visszatér? Mi az, ami mintát alkot? Ez is elveszett, az is elveszett… A történet halad, árad előre, mint egy folyam és hajtóereje, hogy ha ez elveszik, az is elveszik. A kis gömböc meséjében is van egy visszatérő minta, ami például nem arról szól, mit lehet elveszíteni, hanem arról, hogy bekapta ezt is, azt is, és csak dagadt, nőtt, erősödött és egyre és egyre többet tömött magába, míg végül mégis kihasadt… Ahogy halad előre egy-egy élet története, egyre feltűnőbb lehet, ahogy a történet hőse és egyben birtokosa újra és újra ismétel. Ismétel, újra és újra megjelenít valamit, egy mintát, és bár a körülmények, helyzetek, szereplők változnak vagy változhatnak, maga a minta ugyanaz… Ha úgy vesszük, e szövegek szintjén az ige a minta, a mindig  visszatérő. Például az, hogy valami el tud elveszni, és ez engem fájdalmasan érint, újra és újra elvesztek valamit, és ez egyre és egyre fájdalmasabb. Vagy éppen betömök magamba valamit, de még az sem elég, és akkor valami újabb kell, és az sem elég, és addig-addig tömöm magam, amíg végül kihasadok. Van, akinek az a mantrája: elvesztettem, elvesztettem, elvesztettem. Másnak pedig: ez is kell még, az is kell még, na meg amaz is.  És van, aki kitartóan ismételgeti: elrontottam, elrontottam, elrontottam…

Ebből a nézőpontból a tárgy, ami elveszett, vagy amit magamba tömök, netán elrontok, szinte mindegy is, talán csak addig érdekes, amíg tovább lehet vinni vele a történetet, amely végül eljut a végpontjára, a katarzisig. Egy jól kiválasztott homeopátiás szer vagy egy „véletlenül”, éppen akkor olvasott vers mind-mind információ, éppúgy megrezegtethet egy érzést, egy energiasávot láthatatlan húrokon, eljuttatva átélőjét a katarzisig. Arra a fordulópontra, ahol kioldódik a minta, valamiképp tudatosul, vagy egyéb, rejtett formában integrálódik. Az ismétlés, mint hajtóerő, mint kényszer megszakad, a folyton pörgő kerék veszít lendületéből. Lehetőség támad lelassulni és új utakra lépni…

Mit szeretsz ismételni, Mi a Te mintád?

Mi a Te igéd?

Milyen tárgyakkal bővíted egyre-egyre?

Hogyne, hiszen minden mindennel összefügg… de azért mégis! Mégis mi a közös, mi a hasonló, mi az, ami összeköthető a költészetben, mint irodalmi műfajban és a homeopátiában, mint alternatív gyógyító eljárásban? Írtam már arról, hogy mindkét műfaj lelkesít. Ezért szívesen keresem, kutatom és fedezem fel a közös szálaikat.

A vers irodalmi igényességű követelményeiről, a költészet eszközeiről alapvetően én még a középiskolai emlékeimre támaszkodom. Ezért bárki nyugodtan javítson ki, aki képzettebb nálam. A hasonlat, a metafóra és allegória mind-mind gyakran használt költői eszközök. Rendkívül színes kifejezésre ad lehetőséget a költemény, mint műfaj, de én mégis legjobban azokat a verseket szeretem, ahol egyetlen szó sem hangzik el arról, amiről a vers szól, mégis mindenki pontosan tudja. Tudja? Valójában nem tudja, érzi…És ez sokkal- sokkal mélyebbre visz, mintha pusztán a gondolataival értelmezné. Ezek a versek a szívig érnek. Szívhezszólóak, lélekbe markolóak, szívet érintőek, lelkesítőek. Szóról szóra nem tudunk kimondani minden igazságot, minden bölcsességet, minden felismerést, eszmélést, megvilágosodást, minden érzést, vágyat, tapasztalatot. A hosszas körmondatok egyre erőtlenebbül és kényszeredettebben kerülnek papírra. Nem mondható ki minden szó szerint… Varázsoljuk el, hiszen szavakkal is lehet varázsolni és megigézni, megidézni a Valót… hangulatot teremteni és hatni. Amikor szavakkal varázsolunk, keressük az oda illőt, kutatunk utána, forgatjuk az elménkben, érezzük a szívünkben annak ritmusát, hangzását, jelentéstartalmainak finom rétegeit és azt a hasonlóságot, amely ebbe a varázslatba emeli, amivel helyet kaphat a szavak láncában és táncában.

A homeopátia nem szavakkal, tünetekkel játszik. A tünet csúnya szó, nem szeretjük, máris fészkelődünk. Ugyan, ki szeret betegnek lenni? A tünet ráadásul fáj, zavar, kellemetlen, látszik, akadályoz, a legtöbb esetben.  Kiránt abból a biztonságból, amelybe már oly komfortosan beledédelgettük magunkat. És a tünet üzen. A test üzen nekünk rajta keresztül valami fontosat.

A tünet a test hasonlata. Valami nincs helyén a világomban, de én mégis –ki tudja, milyen okból –ezt figyelmen kívül hagyom. A test üzen, ahogy a vers is üzen, nem szó szerint, nem értelem szerint, hanem hasonlatosan. Szimbólikusan. Arra kér, hogy használd a szíved, a lelked, az érzelmeidet, az érzékeidet, s ne pusztán fogalmaid és ítéleteid, rögzüléseid és azonosulásaid megszokott, ám mégis szűkös teréből mozdulj. A homeopátia a tüneteket, mint üzeneteket fejti, kódolja. Egy-egy individuum tünetei pedig úgy rajzolnak képet birtokosukról, ahogy egy vers fest meg valamit, képekkel, ritmussal, hangzással,  hasonlatokkal. És mi tudjuk, miről is beszél. Mert mindig tudjuk, a szívünkkel…

Röviden írnék a gyógymód esszenciájáról, történelméről és irányzatairól... Mégiscsak illik bemutatni azt, akit (amit) gyakori vendégként áll majd szándékomban idézni.

A homeopátiát Samuel Hahnemann, korának zseniális tudósa és gondolkodója hívta életre 200 évvel ezelőtt. Arra a felismerésre jutott, az orvoslás történetében nem először - hogy  „hasonló a hasonlót gyógyítja”. A homeopátia alaptétele, első törvénye tehát, hogy ha egy szer mérgező adagban bizonyos betegség-állapotot, betegség-képet idéz elő, akkor ugyanaz a szer kis adagban képes meggyógyítani betegünket, aki pontosan ilyen betegség-állapotban szenved.

Később még egy sarkalatos felfedezést tett. Azon fáradozott, hogy a legkisebb, még hatásos dózist (adagot) megtalálja és ennek érdekében lépésről lépésre hígította  gyógyító szereit. Az egyes hígítások között pedig –hogy mi okból, az legendák ködébe vész – erőteljesen össze is rázta az adott oldatot. E két eljárást együtt (higítás+rázás)  a mai napig dinamizálásnak nevezik. Ez a módszer pedig jelentősen növelte a gyógyító szerek hatékonyságát anélkül, hogy komoly mellékhatásokra kellett volna számítani.

A homeopátia később számos úton és formában bontakozott tovább, és gyakorlatilag az egész világon elterjedt.  Számos-számtalan nagyszerű gondolkodású, különleges orvos, gyógyító alakította és formálta tovább Hahnemann nem mindennapi szellemi örökségét. A homeopátia kezdetben Magyarországon lelkes visszhangra talált és igencsak jelentős virágzásnak indult. Később a történelem hektikus ívei a gyógymód elfogadottságában is lenyomatot hagytak. Hol támogatták, hol tiltották. Az utolsó tiltást követően 1990-ben nyílt újra lehetőség azt itthon tanulni, tanítani, gyakorolni.

A homeopátia két legfontosabb alaptétele tehát a hasonlóság törvénye és a dinamizált hatóanyagok. Azonban, ha homeopátiáról hallunk, azért tudnunk kell: többféle irányzat létezik, fontos különbségekkel. Hahnemann tanait leginkább a klasszikus homeopátiás irányzat képviseli. Itt a magasabb hígítással készült gyógyszerek használata jellemzőbb, a gyógyszerválasztás nagy mértékben individuális, vagyis nem a betegségre, hanem az adott páciensre adják a gyógyító szert. A klinikai homeopátia már a modern patológia és betegségtan, kórtan alapján, alacsonyabb hígítási fokban, inkább a testi tünetekre fókuszálva javasolja a szereit. Homeopátiás gyógyszereket adnak gépi bemérésre is, például a Voll-féle készülékkel.

Azt gondolom, a homeopátia alapelveire, sarokköveire minden irányzat a maga módján remekül építkezik. A klinikai szemlélet elsősorban a kóros testi folyamatokra fókuszál és reflektál. A klasszikus megközelítés és az ebből kinövő további irányzatok, melyeket itt most nem sorolok, már más szintre emelik magát a betegség és egészség kérdéseit is, itt inkább szerepet kapnak az egyén mentális és lelki folyamatai, azoknak a testben megmutatkozó hatásai. Ez a megközelítés pedig további, akár filozófiai kérdéseket is felvet, ahogy Hahnemann maga is részletesen foglakozott az egészség és betegség természetével, az életerővel és annak eredetével. Így végső soron a klasszikus homeopátia az embert és az őt körülvevő természetet vizsgálja, figyeli, értelmezi, kutatja annak érdekében, hogy a harmónia és egyensúly irányába segítse és terelje a földi létezőket.