Mindennapi hasonlataink

Mũvészet
eskarita•  2020. szeptember 21. 18:07

Érzékeny húrokon...

Az érzékenység és művészi lét olyan összetartozó páros, akárcsak a gondolkodás és a tudomány.

A tudomány vizsgálja, szétszedi a jelenségeket, darabolja, összerakja, analizál, szintetizál, csoportosít, és még sorolhatnám. Csupa szögletes dolgot művel, hogy máris egy hasonlattal éljek. Rend-szerez. Rendet rakni ott lehet, illetve ott szükséges, ahol sok-sok egymástól elválasztott darab van, melyek mégis valamilyen kapcsolatba hozhatók. A művészet a valóság befogadásának és feldolgozásának egy másik útja. A művész áramlásban van, úgy merít ihletet a minket körbeölelő világból, mintha folyóból merítené a vizet. A hullámok, a körkörös és az egymásba folyó, olvadó ívek írják le jobban természetét. Határtalan, a káoszba, a mélységbe nyújtózik, hogy onnan felhozhasson valamit. A mélységbe és a káoszba hatoláshoz szükség van érzékenységre. Az érzékenység nem más, mint finomabbra hangolni a határokat, átjárhatóvá válni, hogy a nagy ismeretlen egyre és egyre tágabb terekben váljék megtapasztalhatóvá. Érzékennyé lenni tehát nagyon kockázatos vállalkozás. Bizonytalan határain sérülés és fájdalom várják azt, aki a rend birodalmából a káosz és mélység peremére merészkedik. Manapság kérgessé szilárdult vázakkal és mázakkal, kemény élekkel rejtjük és védjük érzékenységünket, manapság nem szereti a világ ezt az utat. Igazság szerint fél tőle. Félünk tőle, félbe vágtuk magunkat, és ragaszkodunk az üres rendhez, a mederhez, folyó nélkül, a biztonság illúziójába kapaszkodva, valódi sodrás nélkül. Nem merünk partalanná válni. Valami ősfélelem tart vissza minket, hogy elveszítjük a lényünket összetartó burkot és a semmibe zuhanunk. Az életet továbbadó női lét titka ez, az anya(g) titka. Az anyag, amely sűrű határrá formálódott, hogy az EGY létezőt két pólusra ossza, például a rendre és a káoszra, a mélységre és a magasságra. A művészi érzékenység itt billeg, itt egyensúlyoz, a rend és káosz ingatag határán. Vágya, hogy mélységes ölében valami egészen újat, valami egészen varázslatosan különlegeset érleljen és tárjon a világ elé. Egy új gyermeket, egy új alkotást.

Végül arra is rádöbbenhetünk, hogy a tudomány nincs meg művészet nélkül, hiszen a létezés eddig láthatatlan és ismeretlen tartományainak szenvedélyes feltérképezését műveli, a rend eszközeivel. Ha a tudomány elengedi a művészet kezét, dogmatikussá, merevvé, hajlíthatatlanná válik és előbb utóbb úgy törik ketté, mint a száradó, halott faág. És a művészet sincs meg tudomány nélkül. Szükséges, hogy áradó sodrásában megjelenjen a rend. A művész a káoszba, a mélységbe, akár a szenvedésig nyújtózik le, hogy valami igazán új, különleges alapanyagot hozzon felszínre, és azt addig görgesse, simogassa, babusgassa, formálja, mígnem megleli benne a rendet, a törvényt, a szabályszerűséget, végső soron a szépséges harmóniát.

eskarita•  2020. szeptember 19. 19:57

Mondj egy történetet magadról...

Mondj egy történetet magadról és megmondom, ki vagy!

 

 „Egy egész élet szerteágazó, sokirányú. Sok probléma, krízis, betegség, esemény összegyűlik benne. Sokat változik is az ember az időben. Hogyan lehet valami lényegre lelni egy élet rengeteg apró részletében?...Valójában a sok életesemény, tulajdonság bemutatásában nincs benne a személyes sors meglátásának lehetősége. Lehet, hogy könnyebben lehet valami lényegesre bukkani, ha csak egy-két jelképszerű történetre figyelünk.”- írja Bóna László a Formáktól az erőkig c. könyvében. A jelképszerű kis életmozzanatot, történetet nevezi ő emblematikus történetnek. Így folytatja: „…azáltal, hogy maga a mesélő az egész életéhez tette hasonlatossá a történetet, metaforikussá, mítikussá emelkedett a történet, a személyes sors egészére vonatkoztatva lett jelentése. A homeopátiás szernek a sorszerűhöz kell illeszkednie, ami többek között a jelképszerű történetben válik világossá.” A szerző ezzel a gondolattal arra a bizonyos alkati homeopátiás szerre utalt, ami az egyénhez nem pusztán testi és lelki jellegzetességei miatt passzol, de akár sorsa mélységéig lenyúlva is tud segíteni.

Egyetlen történetbe csomagolni egy életet: persze, nem lehet. Mégis nagyon megragadó ez a gondolat. Ahogy egy életmozzanat, egy rövid képsor megelevenedik az emberben, egyre színesebben, egyre élénkebben. A nemgondolkodás útján tudjuk meglelni ezeket az egyébként akár jelentéktelen életmozzanatokat. Csak úgy felmerül bennünk, mint sebes patakok mélyéről holmi áttetsző buborék… Könnyen szét is pattanna, ha egy pillanatra nem tudatosítanánk. Mesél nekünk, magunkról. Hogy mit, mindenkinek legyen a maga dolga, titka.

Nekem is jött egy képsor, egyre színesebben, egyre élénkebben… Aprócska az egész, bármelyikünk története lehetne…

Gyerekkoromból való, jelentéktelen kis bevillanás, a nyári nap mégis kiragyogtatja azt emlékeim ködéből.  Nagy kertünk volt, gyerekszemmel hatalmas birtok, három remekül mászható diófával, erre pontosan emlékszem. A cseresznyefán, a málna- és ribizlibokrokon rengeteg finomság termett. Igaz, mivel bőségében voltunk, gyerekként annyira nem is voltam oda a gyümölcsökért. A kert közepén, nem túl díszesen, egy három zsineges szárítókötél feszült.  Anya egy nagy, sárga, csodásan szocialista, műanyag lavórban teregette ide a frissen mosott ruhákat egyenesen mosógépből. Aznap a remek lavórnak más szerep jutott. Rengeteg ribizli termett és édesapám gondosan metszegette le a dús fürtöket. Apa és a nagy sárga lavór egy átlagos napon még köszönő viszonyban sem voltak, most mégis egymásra találtak, mivel a sok-sok termés nem fért volna a kosárban. Amikor már úgy tűnt, eleget szedett, odahívott magához és megkért, hogy vigyem fel anyámnak. Kissé bizonytalan volt: egy kislánynak ekkora lavór! Pedig nem volt az nehéz, inkább a fogása...ahogy ölbe kaptam, két kézzel kétrét nyújtózva, a sárga füleit szorongattam, lefelé tekintve a lábaimból már semmit se láttam. Azért nagyon megtisztelőnek éreztem a feladatot. Ugyan, ne tudnám felvinni én!? Na, ne már! Futottam fel a lépcsőn. Pár lépcsőfok… a ház kapuja nyitva, és egy elegáns csigalépcső vezetett az emeletre, a lakásunkhoz. Könnyen szedtem az első pár lépcsőfokot. Szálltam, mi több, repültem. Gyermek gondolataimban már láttam magam előtt, mit mond majd anyukám, ha meglátja, hogy felhoztam ezt az egész, nagy-nagy lavórt. Szentisten! –így csapja össze majd két kezét hüledezve! És persze, persze, hogy megdicsér…A csigalépcső alján könnyűszerrel simult lábam alá az első néhány lépcsőfok, de a kanyarban alattomban összeszűkült a fokok eleje. Én addigra már csak két rakoncátlan copf voltam, egy széles mosoly és egy hatalmas lavórnyi ribizli. A lábam helyett szárnyakat képzeltem magamnak, talán itt billent meg minden. Gyermek énem ki sem látszott a sok-sok édes-savanyú, kerek kis gyümölcsszemből és elképzelt büszkeségem ígéretes ragyogásával volt tele. Igazán nem számol ilyennel az ember, főleg ha kisember: törtrész pillanat se kellett, botlottam egyet és máris szanaszét gurult minden. A szép fürtök esetlenül, itt-ott megtaposva lógtak a lépcsőfokokon, piros szőnyeget terítve körülöttem…. először jéggé fagytam,  a nyár kellős közepén, aztán—hát ne is mondjam. Jött édesapám, látta mit történt. Igazán, nem is emlékszem, mit mondott…. És jött le a lépcsőn anyukám is. Biztosan volt sok-sok szentisten, jézusmária! Nem szidtak meg, legalábbis erősen biztosan nem, inkább sajnáltak, engem is, a ribizlit is. Egészen őszintén: valahogy nem is emlékszem, mit mondtak.  Nem emlékszem a szavaikra. Valami viszont élesen és szinte tapinthatóan bennem ragadt. Egy érzés, ahogy az előbb még végtelenül kerek világom szétgurult darabjaira, a meghökkenés, ahogy az idő kíméletlenül újra lábakat teremtett nekem, időtlen felhőtlenségben suhanó szárnyak helyett. A megbocsáthatatlan botlás, földhöz szegezett szégyen, mardosó csalódás önmagamban, az úgy várt és elmaradt elismerő szavak…

Mi a Te történeted?

eskarita•  2020. szeptember 17. 18:57

Költészet és homeopátia

Hogyne, hiszen minden mindennel összefügg… de azért mégis! Mégis mi a közös, mi a hasonló, mi az, ami összeköthető a költészetben, mint irodalmi műfajban és a homeopátiában, mint alternatív gyógyító eljárásban? Írtam már arról, hogy mindkét műfaj lelkesít. Ezért szívesen keresem, kutatom és fedezem fel a közös szálaikat.

A vers irodalmi igényességű követelményeiről, a költészet eszközeiről alapvetően én még a középiskolai emlékeimre támaszkodom. Ezért bárki nyugodtan javítson ki, aki képzettebb nálam. A hasonlat, a metafóra és allegória mind-mind gyakran használt költői eszközök. Rendkívül színes kifejezésre ad lehetőséget a költemény, mint műfaj, de én mégis legjobban azokat a verseket szeretem, ahol egyetlen szó sem hangzik el arról, amiről a vers szól, mégis mindenki pontosan tudja. Tudja? Valójában nem tudja, érzi…És ez sokkal- sokkal mélyebbre visz, mintha pusztán a gondolataival értelmezné. Ezek a versek a szívig érnek. Szívhezszólóak, lélekbe markolóak, szívet érintőek, lelkesítőek. Szóról szóra nem tudunk kimondani minden igazságot, minden bölcsességet, minden felismerést, eszmélést, megvilágosodást, minden érzést, vágyat, tapasztalatot. A hosszas körmondatok egyre erőtlenebbül és kényszeredettebben kerülnek papírra. Nem mondható ki minden szó szerint… Varázsoljuk el, hiszen szavakkal is lehet varázsolni és megigézni, megidézni a Valót… hangulatot teremteni és hatni. Amikor szavakkal varázsolunk, keressük az oda illőt, kutatunk utána, forgatjuk az elménkben, érezzük a szívünkben annak ritmusát, hangzását, jelentéstartalmainak finom rétegeit és azt a hasonlóságot, amely ebbe a varázslatba emeli, amivel helyet kaphat a szavak láncában és táncában.

A homeopátia nem szavakkal, tünetekkel játszik. A tünet csúnya szó, nem szeretjük, máris fészkelődünk. Ugyan, ki szeret betegnek lenni? A tünet ráadásul fáj, zavar, kellemetlen, látszik, akadályoz, a legtöbb esetben.  Kiránt abból a biztonságból, amelybe már oly komfortosan beledédelgettük magunkat. És a tünet üzen. A test üzen nekünk rajta keresztül valami fontosat.

A tünet a test hasonlata. Valami nincs helyén a világomban, de én mégis –ki tudja, milyen okból –ezt figyelmen kívül hagyom. A test üzen, ahogy a vers is üzen, nem szó szerint, nem értelem szerint, hanem hasonlatosan. Szimbólikusan. Arra kér, hogy használd a szíved, a lelked, az érzelmeidet, az érzékeidet, s ne pusztán fogalmaid és ítéleteid, rögzüléseid és azonosulásaid megszokott, ám mégis szűkös teréből mozdulj. A homeopátia a tüneteket, mint üzeneteket fejti, kódolja. Egy-egy individuum tünetei pedig úgy rajzolnak képet birtokosukról, ahogy egy vers fest meg valamit, képekkel, ritmussal, hangzással,  hasonlatokkal. És mi tudjuk, miről is beszél. Mert mindig tudjuk, a szívünkkel…

eskarita•  2020. szeptember 17. 18:46

Mi a hasonlat?

„A hasonlat hasonlóságon alapuló szókép. Hasonlatnak nevezzük azt, amikor a hasonlító és a hasonlított között valamilyen hasonlóság, közös vonás van. A képi elem és a tárgyi elem nincs egymással azonosítva, hanem csak párhuzamban állnak.”

Sok minden érdekel… leginkább az emberi lélek mélységei, a nem látható dolgok és jelenségek, a betegség és a gyógyulás útja, sorstörténetek, honnan jöttünk és mi végre vagyunk és egyes művészi kifejezési formák, mint amilyen az írás, a költészet. Egy idő után kiviláglott számomra, hogy mi köti össze mindazt, ami engem igazán lelkesít. Közös nyelvük nem más, mint a hasonlat. Nem az A-ból B-be világában mozognak, hanem mélyre merülhetünk velük. És ebben a titokzatos, néhol misztikus mélységben valami közös gyökeret találhat az ember, amiből szálanként kinőnek, felfakadnak, megmutatják magukat, de ott, ahol megmutatkoznak, már minden másmilyen. Ott már látszólag semmi közük sincs egymáshoz azok számára, akik alapvetően mennek A-ból B-be. Pontról pontra haladnak és ezekkel a párhuzamosokkal alig-alig találkoznak. Vagyis, folyamatosan találkoznak, csak más érdekli őket, és mindez nem tudatos számukra.

Van azért erre szakkifejezés: analóg gondolkodás, szimbólumok nyelve.

Igen, úgy tűnt, ez érdekel: hogyan kapcsolódnak a dolgok, jelenségek ott, ahol ez nem látható és hogyan lehet mégis megérezni és megérteni ezeket a rejtett hasonlóságokat. Milyen módon jelenik meg a mindennapi életünkben, az emberi kapcsolatainkban, a művészetben és tudományban, az életünk értelmében és értelmezésében. Ez sokkal inkább játék, sokkal inkább művészet, mint tudomány.

Vagy talán mégsem. Azért játszani hívom azt, akinek van kedve velem tartani. Hasonlóságokról, hasonlatokról, önmagunkról és a világról. Játszva gondolkozni és gondolkodva játszani…

Első és legkedvesebb eszközöm: a homeopátia. Alig-alig ismert vagy félreértett alternatív gyógymód. Meglepően sok kapcsolódási pontja van a költészettel, az irodalommal. Hasonlatok gazdag tárháza. Itt a test szólal meg, a lélek súg neki. A test és lélek bölcsessége a minket körülvevő természetbe gyökerezik.

A homeopátián kívül más megközelítésben is szeretném körbejárni a mi mindennapi hasonlatainkat…. olyan írók, gondolkodók, előadók által inspirálva, akik munkásságukkal, gondolataikkal megérintettek.

Remélem, írásaimban ki-ki talál magának érdekességeket!