Érzékeny húrokon...

Az érzékenység és művészi lét olyan összetartozó páros, akárcsak a gondolkodás és a tudomány.

A tudomány vizsgálja, szétszedi a jelenségeket, darabolja, összerakja, analizál, szintetizál, csoportosít, és még sorolhatnám. Csupa szögletes dolgot művel, hogy máris egy hasonlattal éljek. Rend-szerez. Rendet rakni ott lehet, illetve ott szükséges, ahol sok-sok egymástól elválasztott darab van, melyek mégis valamilyen kapcsolatba hozhatók. A művészet a valóság befogadásának és feldolgozásának egy másik útja. A művész áramlásban van, úgy merít ihletet a minket körbeölelő világból, mintha folyóból merítené a vizet. A hullámok, a körkörös és az egymásba folyó, olvadó ívek írják le jobban természetét. Határtalan, a káoszba, a mélységbe nyújtózik, hogy onnan felhozhasson valamit. A mélységbe és a káoszba hatoláshoz szükség van érzékenységre. Az érzékenység nem más, mint finomabbra hangolni a határokat, átjárhatóvá válni, hogy a nagy ismeretlen egyre és egyre tágabb terekben váljék megtapasztalhatóvá. Érzékennyé lenni tehát nagyon kockázatos vállalkozás. Bizonytalan határain sérülés és fájdalom várják azt, aki a rend birodalmából a káosz és mélység peremére merészkedik. Manapság kérgessé szilárdult vázakkal és mázakkal, kemény élekkel rejtjük és védjük érzékenységünket, manapság nem szereti a világ ezt az utat. Igazság szerint fél tőle. Félünk tőle, félbe vágtuk magunkat, és ragaszkodunk az üres rendhez, a mederhez, folyó nélkül, a biztonság illúziójába kapaszkodva, valódi sodrás nélkül. Nem merünk partalanná válni. Valami ősfélelem tart vissza minket, hogy elveszítjük a lényünket összetartó burkot és a semmibe zuhanunk. Az életet továbbadó női lét titka ez, az anya(g) titka. Az anyag, amely sűrű határrá formálódott, hogy az EGY létezőt két pólusra ossza, például a rendre és a káoszra, a mélységre és a magasságra. A művészi érzékenység itt billeg, itt egyensúlyoz, a rend és káosz ingatag határán. Vágya, hogy mélységes ölében valami egészen újat, valami egészen varázslatosan különlegeset érleljen és tárjon a világ elé. Egy új gyermeket, egy új alkotást.

Végül arra is rádöbbenhetünk, hogy a tudomány nincs meg művészet nélkül, hiszen a létezés eddig láthatatlan és ismeretlen tartományainak szenvedélyes feltérképezését műveli, a rend eszközeivel. Ha a tudomány elengedi a művészet kezét, dogmatikussá, merevvé, hajlíthatatlanná válik és előbb utóbb úgy törik ketté, mint a száradó, halott faág. És a művészet sincs meg tudomány nélkül. Szükséges, hogy áradó sodrásában megjelenjen a rend. A művész a káoszba, a mélységbe, akár a szenvedésig nyújtózik le, hogy valami igazán új, különleges alapanyagot hozzon felszínre, és azt addig görgesse, simogassa, babusgassa, formálja, mígnem megleli benne a rendet, a törvényt, a szabályszerűséget, végső soron a szépséges harmóniát.