eskarita blogja

 

Ica, a gerlice

 

Hol a szalma? Elveszett!

Szélnek eredt! Most mi lesz?

 

Fészek készül diófára,

Diófának de jó ága

tetejébe, karikába,

oda kéne szalma szála.

 

Ica, a gerlice kétségbe van esve.

Nem vicc, hogy a szalmáját

szemtelenül, pimaszul

a szél elszelelte.

 

Most mi lesz?

Most mi lesz?

 

Hát, ha nincs a szalma,

szánj meg, te jó gazda!

Adj egy marék madzagot!

Kibogozom, lehorgozom,

az alját meg kifoltozom. 

 

Nem adok!

Nem adok!

 

Ica, a gerlice lógatja a csőrét,

fűnek, fának, lónak és bogárnak

panaszolja, siratja

szörnyű nagy keservét.

 

Most mi lesz?

Most mi lesz?

 

De a szél, a galád

elszégyelli már magát,

majdan három pelyhes sorsa

a szeles és szenvtelen

lelkén száradna.

 

És a gazda se volt rest,

Beismerte egyenest:

nem járja, hogy szegény pára

kint maradjon a sorsára.

 

Így azt fújták,

Így azt mondták:

 

Fészek kell a diófára!

Fészek kell a diófára!

 

1997.

 

 

Az utca, amin reggel végigmegyek…

 

Ami a szívedet nyomja (kortárs svéd gyerekversek)

című kötet verseinek nyomán:

 

Az utca, amin reggel végigmegyek,

olyan álmos, mint magam,

ballagok, egy eltévedt napsugárral

talán találkozok.

Jegypénztár, lépcső lefelé,

másfél földalattinyi tömeg,

néhol egy ismerős arc feldereng.

A „kis sárga”, amin reggel utazok,

csak néha romlik el,

iszonyúan nyikorog, főleg a kanyarban,

és amikor a Deák teret éri el,

újra felébredek.

Latin szavak, Julius Caesar,

fizika képletek, bocsánat,

de ily sokaságban nem csoda,

hogy a lábára léphetek.

Hetek és hónapok, Ferenc körút,

kiszállás, mozgólépcső,

közömbösek, fáradt munkásemberek,

kövér diplomaták, magoló diáklány.

A metróban, mint egy kiáltvány:

”Whiskast vegyenek”.

Galambos zóna, vigyázat, kérem,

talán a feje tetejére éppen…

Megúsztuk, menjünk csak tovább,

És még tovább, és még tovább…

 1993.

 

A kötetből pár kedvenc:

Siv Widerberg:

SÓDERPARTI

Daniel,aki az osztályunkba jár,

a vacsorát Sóderpartinak hívja.

"Sódert esztek vacsorára?"- kérdeztem egyszer

(mert szerintem ez a Sóderparti olyan lükén hangzik).

"Frászt" mondta Daniel,"húst eszünk,

és mindenki nyomhatja a sódert,

és senki se mondja, hogy fogd be a szád,

és mindig kipakolhatod, ami a szívedet nyomja”

mondta Daniel és nevetett.

Mégiscsak lükén hangzik, hogy Sóderparti.

De Ami a Szívedet Nyomja, az már igen!

Nálunk csak olyan közönséges Vacsora van.

 

Siv Widerberg: BÉLYEG

Bélyeget gyûjtöttem.

Papa hozott egyszer egy kilót.

Azóta nem gyűjtök bélyeget.

 

Életjátékok

„A gyermek, ha játszik, önfeledt. Elfelejti az énjét. Az alkotás csak önfeledt játék lehet.”

 

Gurult, pattant és megint gurult, úgy játszott velem,

mint piros, pöttyös labda régen, játszótereken,

magasra repült, az ég felé, csak hogy elkaphassam,

majd lepottyant a bokrok közé, hogy újra felkutassam.

 

Részleteire szétesett, mint gonddal épített kártyavár,

hogy csalódásom halmain az élek széle újra már

remegő kézzel, izgalommal simítson ismét tornyokat,

s ha megáll, akár egy pillanatra, beteljesítse álmomat.

 

Apró darabkák illesztésén fáradt legközelebb a szem,

kirakózott velem az élet, középen ültem, azt hiszem,

köröttem sok-sok tarkabarka, szétszéledt darab

azon töprengett, ugyan hol van közöttük kapcsolat.

 

Végül a dobozban találtunk egy régi ugrókötelet,

ketten hajtották, ám aki bent állt, feszülten figyelt,

mert sok közt egyetlen volt csak a kellő pillanat,

hol ugrás és kötél e táncos játékban maradt.

 

2024. Január.

 

 

…Milyen érdekes, hogy ezen gondolkoztam 15 évesen és közel 30 év múlva is ezen gondolkozom…

pedig, ha most újra 15 lehetnék, azt gondolom, hogy nem ezen gondolkoznék :)

 

Pereg a homok

 

Képek, emlékek,

eltűnve minden,

boldogság-kincsem,

örökké nincsen.

 

Nap napra eljő,

zuhog az idő,

pereg a homok,

egyszer meghalok.

 

Végtelen álmom,

a jövőt így várom,

véges az utam,

ami enyém, a múltam.

 

Ezernyi lélek,

keserves évek,

víg-szilaj kedélyek,

ködfátyolt éltek.

 

Átlátszók voltak,

mind elfoszlottak,

titkukat őrzik,

magukba fűzik.

 

Szép volt és jó volt,

de most már elmúlt,

a volt jó és volt szép

immár csak emlék.

 

Így élünk hát mi,

örökre itt lenn,

időnk mindig van,

nyugalmunk nincsen.

 1993.

 

:) …valahogy így kezdődött nálam ez a versírás dolog.

  

Invocatio

 

Sötét falak,

halk nagy falak,

nem látott

világot hozzanak!

 

Kis szoba,

fényes sarok,

lelkembe világot

gyújtsatok!

 

Te, szimbolista ihletés,

hozd a perc hangulatát,

mi tűnő perc csak, a késztetés

öntse formába most magát!

 

S te, röpke nyúlánk impresszió,

hát kamaszos kedvvel lépj elő,

ne verjen tanyát a depresszió,

higgyen a versnek a kétkedő:

 

Higgye csak, hogy a szó úgy teremt

hangulatot, akár a jó só

ízes levesben, vagy mint bús erem

pezsdül, ha körbejár a korsó.

 

1993.