eskarita blogja

Egy "keresős vers"...még a kezdetekből...

Istenem, mondd meg nekem,

mi az, ami átsegít sok nehéz fergetegen,

amiket az élet teremt vénséges perceiben.

 

Istenem, mondd el nekem,

mit ígér a szerelem,

amikor minden puszta gyötrelem,

s az emberi göröngyös szíveken

minden csak vad hajtást terem.

 

Istenem, szólj, ne hallgass semmit el,

az életem rejtelme, a titok érdekel,

amit eltakarsz, s én semmit nem tudok,

csak talán majd egyszer, miután meghalok.

 

Istenem, mondod, a kegyelmed út,

melyen biztos célba jut az eltévedt élet,

kódorgó lélek, igen, ezt ígérted.

 

Istenem, hidd el nekem,

én hiszem az én hitem,

próbálok élni, sohasem félni,

hogy merjek, igazán, emberként élni.

 

Istenem, szólj, ne hallgass semmit el!

Az életem választ kér, hát válaszolnod kell!

Mert létem a kincsem, erőm még sincsen,

Ajtódon ott van kezem a kilincsen.

 

1993.

A szív

 

Ütök, verek,

vért adok és veszek,

koptatom

a billentyűzetet.

Tágulok, nyomok,

és precízen préselek,

ritmusra dobom

az életet.

 

A hozzám tartozó rendszerek

behálózzák a testedet

és a piros nedveket,

lököm neked.

2002.

 

 

 

A szem

Merészen

tör át a fény

üvegtestemen.

Gyönyörű a világ,

száz színű, végtelen.

Én így érzékelem.

 2002.

 

 

 

L10ve

Mit is írhatnék?

Úgy versbe festenélek…

Csak szállnak, szállnak

a múló, röpke évek, és …

nem szűnök

örülni Neked.

Tudod, jó Veled!

Hiszen tíz éve már,

hogy részem vagy egészen,

és én így merészen

csak annyit mondhatok:

Melletted oly’ boldog vagyok!

 

2016.

10. házassági évfordulós vers

 

  DeNeveddSúlyosan

 

      Ki-csi

      Kó-dok

         Pá-ros

            Spirá-los

          Tit-kos

         Í-rás

      Sajá-tos

    Rejt-jelek.

 Ősz

Le-szek

   Mi-re

     Meg-fej(-)

       Te-lek. 

2002.

 

Őszre vénült a Nap és mi fiatalon

szendvicset ettünk egy roskatag padon,

fogtunk néhányat a szombatjaink közül,

és csavarogtunk a Dunakanyar körül.

 

A folyó csillogott, és úgy emlékezem,

 a múló percek ott nem számoltak velem,

úsztam valami álom-köd tengerén,

És furcsa volt, de jó… ez a: te meg én.

 

Táltossá lettek az éjek s nappalok,

Néha nem tudtam, hogy most ki is vagyok,

Bolyongott bennem sok érzés, zűrzavar,

Mint egy későnyári, nagy-nagy zivatar.

 

Így múltak hónapok, de tél lett és hideg,

míg fagypont körül a csobogó erek

tükörré dermedtek és megláttalak

egy másik lánnyal, a kedvenc fák alatt.

 

Hisz’ nem ígértél semmit, ez így szín igaz,

én voltam csak kislány, naiv kis kamasz,

És aztán már csupán egy bátortalan hős,

kin az emlékezetem néhol elidőz.

 

Ólommá lettek az éjek s nappalok,

lassan ébredtem … hogy ki is vagyok,

míg felnőtté értem, hosszú tél után,

árnyékok és fények körútjain át.

 

Fénykép nem maradt… csak egy gyűrt levél,

amit rútul válasz nélkül hagytam én,

köddé vált a hegy, a fényes Duna-part,

de az emléke még mindig fogva tart.