Rózsa és tövis

eskarita•  2024. február 7. 08:20  •  olvasva: 48

Őszre vénült a Nap és mi fiatalon

szendvicset ettünk egy roskatag padon,

fogtunk néhányat a szombatjaink közül,

és csavarogtunk a Dunakanyar körül.

 

A folyó csillogott, és úgy emlékezem,

 a múló percek ott nem számoltak velem,

úsztam valami álom-köd tengerén,

És furcsa volt, de jó… ez a: te meg én.

 

Táltossá lettek az éjek s nappalok,

Néha nem tudtam, hogy most ki is vagyok,

Bolyongott bennem sok érzés, zűrzavar,

Mint egy későnyári, nagy-nagy zivatar.

 

Így múltak hónapok, de tél lett és hideg,

míg fagypont körül a csobogó erek

tükörré dermedtek és megláttalak

egy másik lánnyal, a kedvenc fák alatt.

 

Hisz’ nem ígértél semmit, ez így szín igaz,

én voltam csak kislány, naiv kis kamasz,

És aztán már csupán egy bátortalan hős,

kin az emlékezetem néhol elidőz.

 

Ólommá lettek az éjek s nappalok,

lassan ébredtem … hogy ki is vagyok,

míg felnőtté értem, hosszú tél után,

árnyékok és fények körútjain át.

 

Fénykép nem maradt… csak egy gyűrt levél,

amit rútul válasz nélkül hagytam én,

köddé vált a hegy, a fényes Duna-part,

de az emléke még mindig fogva tart.

 

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!