eskarita blogja

Személyes
eskarita•  2024. február 12. 08:10

Istenem, mondd meg nekem...

Egy "keresős vers"...még a kezdetekből...


Istenem, mondd meg nekem,

mi az, ami átsegít sok nehéz fergetegen,

amiket az élet teremt vénséges perceiben.

 

Istenem, mondd el nekem,

mit ígér a szerelem,

amikor minden puszta gyötrelem,

s az emberi göröngyös szíveken

minden csak vad hajtást terem.

 

Istenem, szólj, ne hallgass semmit el,

az életem rejtelme, a titok érdekel,

amit eltakarsz, s én semmit nem tudok,

csak talán majd egyszer, miután meghalok.

 

Istenem, mondod, a kegyelmed út,

melyen biztos célba jut az eltévedt élet,

kódorgó lélek, igen, ezt ígérted.

 

Istenem, hidd el nekem,

én hiszem az én hitem,

próbálok élni, sohasem félni,

hogy merjek, igazán, emberként élni.

 

Istenem, szólj, ne hallgass semmit el!

Az életem választ kér, hát válaszolnod kell!

Mert létem a kincsem, erőm még sincsen,

Ajtódon ott van kezem a kilincsen.

 

1993.

eskarita•  2024. február 12. 07:53

L10ve

 

L10ve


Mit is írhatnék?

Úgy versbe festenélek…

Csak szállnak, szállnak

a múló, röpke évek, és …

nem szűnök

örülni Neked.

Tudod, jó Veled!

Hiszen tíz éve már,

hogy részem vagy egészen,

és én így merészen

csak annyit mondhatok:

Melletted oly’ boldog vagyok!

 

2016.

10. házassági évfordulós vers


eskarita•  2024. február 7. 08:20

Rózsa és tövis

Őszre vénült a Nap és mi fiatalon

szendvicset ettünk egy roskatag padon,

fogtunk néhányat a szombatjaink közül,

és csavarogtunk a Dunakanyar körül.

 

A folyó csillogott, és úgy emlékezem,

 a múló percek ott nem számoltak velem,

úsztam valami álom-köd tengerén,

És furcsa volt, de jó… ez a: te meg én.

 

Táltossá lettek az éjek s nappalok,

Néha nem tudtam, hogy most ki is vagyok,

Bolyongott bennem sok érzés, zűrzavar,

Mint egy későnyári, nagy-nagy zivatar.

 

Így múltak hónapok, de tél lett és hideg,

míg fagypont körül a csobogó erek

tükörré dermedtek és megláttalak

egy másik lánnyal, a kedvenc fák alatt.

 

Hisz’ nem ígértél semmit, ez így szín igaz,

én voltam csak kislány, naiv kis kamasz,

És aztán már csupán egy bátortalan hős,

kin az emlékezetem néhol elidőz.

 

Ólommá lettek az éjek s nappalok,

lassan ébredtem … hogy ki is vagyok,

míg felnőtté értem, hosszú tél után,

árnyékok és fények körútjain át.

 

Fénykép nem maradt… csak egy gyűrt levél,

amit rútul válasz nélkül hagytam én,

köddé vált a hegy, a fényes Duna-part,

de az emléke még mindig fogva tart.

 

 

eskarita•  2024. február 3. 10:02

Életjátékok

Életjátékok

„A gyermek, ha játszik, önfeledt. Elfelejti az énjét. Az alkotás csak önfeledt játék lehet.”

 

Gurult, pattant és megint gurult, úgy játszott velem,

mint piros, pöttyös labda régen, játszótereken,

magasra repült, az ég felé, csak hogy elkaphassam,

majd lepottyant a bokrok közé, hogy újra felkutassam.

 

Részleteire szétesett, mint gonddal épített kártyavár,

hogy csalódásom halmain az élek széle újra már

remegő kézzel, izgalommal simítson ismét tornyokat,

s ha megáll, akár egy pillanatra, beteljesítse álmomat.

 

Apró darabkák illesztésén fáradt legközelebb a szem,

kirakózott velem az élet, középen ültem, azt hiszem,

köröttem sok-sok tarkabarka, szétszéledt darab

azon töprengett, ugyan hol van közöttük kapcsolat.

 

Végül a dobozban találtunk egy régi ugrókötelet,

ketten hajtották, ám aki bent állt, feszülten figyelt,

mert sok közt egyetlen volt csak a kellő pillanat,

hol ugrás és kötél e táncos játékban maradt.

 

2024. Január.

 

 

eskarita•  2024. február 3. 09:54

Pereg a homok

…Milyen érdekes, hogy ezen gondolkoztam 15 évesen és közel 30 év múlva is ezen gondolkozom…

pedig, ha most újra 15 lehetnék, azt gondolom, hogy nem ezen gondolkoznék :)

 

Pereg a homok

 

Képek, emlékek,

eltűnve minden,

boldogság-kincsem,

örökké nincsen.

 

Nap napra eljő,

zuhog az idő,

pereg a homok,

egyszer meghalok.

 

Végtelen álmom,

a jövőt így várom,

véges az utam,

ami enyém, a múltam.

 

Ezernyi lélek,

keserves évek,

víg-szilaj kedélyek,

ködfátyolt éltek.

 

Átlátszók voltak,

mind elfoszlottak,

titkukat őrzik,

magukba fűzik.

 

Szép volt és jó volt,

de most már elmúlt,

a volt jó és volt szép

immár csak emlék.

 

Így élünk hát mi,

örökre itt lenn,

időnk mindig van,

nyugalmunk nincsen.

 1993.