eskarita blogja

Csak még egy verset adj, Uram, hogy elmondhassam,

hogy rejtett jeleidben kikutassam, honnan hová

haladok, toporgok -e, vagy szárnyakkal szárnyalok,

jó -e a jó, rossz -e a rossz… vajon létezik gonosz?

Vagy csak a saját rejtekünk száz kis szörnye tolong

a lelkünk ellen, ha éjjel izzadva ébredünk?

És, amikor a Nap felragyog, feldobban a szívhang,

a rügy, a zöld ág, az égkék ismét élni bíztat,

hisszük -e, mégis, újra: csodák közt létezünk?

Vajon, ha terhel életünk, elbírunk - e a bajjal?

…hisz’ tavaszod mindig éltet, rigó és cinke dallal.

Ugye nem lehet, hogy a világi közöny és

gyomrunk görcsös szorongása erősebb legyen,  

mint lelkünk kitartó hívása:  élj, élj, most, most:

lehetőleg, két lábadon megállva, itt, e földön,

két karoddal ölelve, kit szeretni adott az élet,

férjet, kis fiakat, akik nagy dolgokra érnek,

bár még zsenge csemeték és sosem lehet

a figyelem, a jó szó, a türelem… elég.

Zűrös a világunk, de ez itt nem lehet mentség,

mert él, él még sokunkban bujkáló emberség!

Régészkedjük ki a veszni látszó … értékeket,

hová magot szórtak, lássunk virágzó földeket!

 

Uram, adj erőt, hogy újra és újra legyen

miből adnom, magamnak úgy, mint másnak is,

kedvet, s ami még kellhet, ma és majd… másnap is.

 

Hiszen Tőled való a szívembe kódolt gondolat:

Te írod bennem, miképp én írom Benned…sorsomat.

 

2025. 

 

“elolvadt a világ, de a közepén,

anya ül és ott ülök

az ölében én” (Zelk Z. : Este jó)

 

 

Anya

Sürgésben-forgásban,

Sűrű jót-akarásban,

fürödtem fényedben,

melegedtem lényedben.

Nevettem mosolyodban,

jót aludtam karodban,

szépeket álmodtam,

félve fel-felriadtam.

Köztünk napi csivitelés

sosem lehetett elég…

de

Látod -e? … rég felnőttem …

Féltésed tán kinőttem?!

Hátad íve már meghajlott,

néha alig hallod hangom,

lábad lépte egyre gyengül,

szíved mégis, mindig pendül:

hogy csak adj, adj,

és adj még magadból,

hiába, fáradt öregkor:

Anya vagy. Az én anyám!

Drága, drága Anyukám!

2024. május.

 „Te győzz le engem, éjszaka!

Sötéten úszó és laza

Hullámaidba lépek.

Tünődve benned görgetik

Fakó szívüknek terheit

A hallgatag szegények.”

 Pilinszky János

 

Esti merengés

 

Szellő hajtja kint a fákat,

bent borong az este…

Egy kopott kis hangulat

szív-alagutat keresve

tévelyeg. Bolyong, szédeleg.

Milyen megfoghatatlan!

Rímek között botladozva,

esetlen foglalatban…

Úgy csavarnám helyére!...

Vágynám, hogy törékeny létünk

 villanykörtéje ismét felragyogjon…

valami igazán, színnel sziporkázó,

szívmeleg fényt hozzon…

Lelkünkre ne égjen sötét korunk!

Ott vakon tapogatunk a semmibe,

elveszve emberi gyarlóságaink

és gyarló emberségeink

kanyargós útvesztőibe’.

Későre jár, az álom lassan,

fondorlatosan megtalál.

Íme, egy másik világ kapuja vár.

Lebben a lélek, a test pihen. Az agy,

ki tudja, éjjel mennyi mindent

összerak, szétszed, összerak.

Pihenj hát, fáradt test,

lélek, szálldoss, szenderedj!

Járd be gondok és vágyak

kódolt labirintusát, éld át,

éjről-éjre, öntudatlan,

nappal teremtett világod

rejtélyes metamorfózisát.

Egy korábbi versem, bent rekedt bánatokról…(amik azóta, hál’isten, már utat találtak kifelé…)

 

 “Oh a bánat, mit elmondunk, nem oly mély,
Mihez részvét, vigasztalás hozzáfér;
Csak az a bú, mit enyhítni nincsen út,
Amit soha, soha senki meg nem tud.” (T. K.)

 

Rabmadár

 

Legalább lenne rá szavam,

halk igék között hontalan

kutatnám, ha érteném,

hogy mi’ lépre léptem én.

A szívemen érc hasad,

pengő jégdallam szalad,

mint égbe zengő rianás,

mégsem hallja senki más.

Rabmadár az érzelem,

karcos torkú félelem

zárja énekhangomat,

bent rekedt pár gondolat

és ez immár így marad,

mélyre zárva, hallgatag.

 

 

 

Egy közelmúltbeli, személyesen érintő, nagyon szomorú esemény íratta velem ezt a verset. 

Sok szeretettel emlékezek egy nagyszerű tanítóra, emberre.

 

Hol leljek szavakat…

 

Hol leljek szavakat, felfogni alig tudom,

a tavalyi email-ek sok apró-cseprő dologról

ott vannak még a levelezőn, a facebook-on:

hogy mit hozzanak másnap a gyerekek,

és hogy öltözzenek, ha elered az eső,

meg számítsunk rá, hogy  kirándulás után

csupa sár lesz a kabát, cipő….

Ősszel új tanítónéni jött, a fiam mondja, aranyos.

De Róla csak kósza hírek szólnak, nekifeszül

a félelem, fájón, a  kiszáradt torkoknak.

Súlyos a diagnózis. És… gondoljunk rá sokat!

(Nehéz ez. Így szinte mást nem is mondanak.)

Mennyi, de mennyi jót köszönhetnek neki

ezek a zajos, eleven, szeretnivaló kis nebulók!

Nevelgetett és terelgetett sok-sok tanulót,

apró, ilyen-olyan csibét és csibészt,

kit gyermek-gonddal húzott az iskolapad,

és kacagó mosolyok gurultak szerteszét,

ha Ő az órán a padsorok között elhaladt…

Vicces volt a kétszer kettő, ahogy a táblán koppant,

és babzsák-csaták színesítették a számolás

nehéz vagy olykor súlyos tanát,

majd roppant a kréta a kézben, hogy egyre

és egyre jobban menjen az írás, az olvasás.

A táblán gyöngy betűk jósoltak

az ifjúságnak tudástól fényes, szép jövőt.

Így kerekített mindig, hogy ne csak

a bizonyítvány hirdesse, itt tanulni érdemes,

de emberkéből ember legyen majd,

legyen ő bár  gyenge, közepes, jó  avagy jeles.

Peregnek a napok és nem mondanak

Róla semmi bíztatót….

Bár tudnánk, bár hallanánk Felőle

legalább egy icike-picike jót…

(Küldött Neki az osztály egy szép és tarka,

katicás színezőt, ákombákom sorokkal oldva,

hogy érezze…várjuk, ó, nagyon várjuk vissza!)

 

Hétfőn félve nyitottam meg a KRÉTA-emailt,

és zokogó szívvel olvastam. Elment.

A hajnal csodás lelkét, úgy hiszem, puha,

fehér felhők hátán vitte az égig.

Az osztályt, jaj, bár másképp lenne… de már

nem ő kíséri, a negyedikig…

 

Isten Veled, drága Tanítónéni!

Most minden bizonnyal egy földöntúli réten sétálsz,

ahol virágok nyílnak, olyan magokból égbe szökve,

melyeket Te hintettél nap mint nap körünkbe,

mindennapi, nem hivalkodó,  fényes szeretettel.

 

2024. február. 2.