eskarita blogja

Személyes
eskarita•  2024. április 12. 20:41

Esti merengés

 „Te győzz le engem, éjszaka!

Sötéten úszó és laza

Hullámaidba lépek.

Tünődve benned görgetik

Fakó szívüknek terheit

A hallgatag szegények.”

 Pilinszky János

 

Esti merengés

 

Szellő hajtja kint a fákat,

bent borong az este…

Egy kopott kis hangulat

szív-alagutat keresve

tévelyeg. Bolyong, szédeleg.

Milyen megfoghatatlan!

Rímek között botladozva,

esetlen foglalatban…

Úgy csavarnám helyére!...

Vágynám, hogy törékeny létünk

 villanykörtéje ismét felragyogjon…

valami igazán, színnel sziporkázó,

szívmeleg fényt hozzon…

Lelkünkre ne égjen sötét korunk!

Ott vakon tapogatunk a semmibe,

elveszve emberi gyarlóságaink

és gyarló emberségeink

kanyargós útvesztőibe’.

Későre jár, az álom lassan,

fondorlatosan megtalál.

Íme, egy másik világ kapuja vár.

Lebben a lélek, a test pihen. Az agy,

ki tudja, éjjel mennyi mindent

összerak, szétszed, összerak.

Pihenj hát, fáradt test,

lélek, szálldoss, szenderedj!

Járd be gondok és vágyak

kódolt labirintusát, éld át,

éjről-éjre, öntudatlan,

nappal teremtett világod

rejtélyes metamorfózisát.

eskarita•  2024. március 29. 08:47

Rabmadár

Egy korábbi versem, bent rekedt bánatokról…(amik azóta, hál’isten, már utat találtak kifelé…)

 

 “Oh a bánat, mit elmondunk, nem oly mély,
Mihez részvét, vigasztalás hozzáfér;
Csak az a bú, mit enyhítni nincsen út,
Amit soha, soha senki meg nem tud.” (T. K.)

 

Rabmadár

 

Legalább lenne rá szavam,

halk igék között hontalan

kutatnám, ha érteném,

hogy mi’ lépre léptem én.

A szívemen érc hasad,

pengő jégdallam szalad,

mint égbe zengő rianás,

mégsem hallja senki más.

Rabmadár az érzelem,

karcos torkú félelem

zárja énekhangomat,

bent rekedt pár gondolat

és ez immár így marad,

mélyre zárva, hallgatag.

 

 

 

eskarita•  2024. március 21. 08:43

Hol leljek szavakat

Egy közelmúltbeli, személyesen érintő, nagyon szomorú esemény íratta velem ezt a verset. 

Sok szeretettel emlékezek egy nagyszerű tanítóra, emberre.

 

Hol leljek szavakat…

 

Hol leljek szavakat, felfogni alig tudom,

a tavalyi email-ek sok apró-cseprő dologról

ott vannak még a levelezőn, a facebook-on:

hogy mit hozzanak másnap a gyerekek,

és hogy öltözzenek, ha elered az eső,

meg számítsunk rá, hogy  kirándulás után

csupa sár lesz a kabát, cipő….

Ősszel új tanítónéni jött, a fiam mondja, aranyos.

De Róla csak kósza hírek szólnak, nekifeszül

a félelem, fájón, a  kiszáradt torkoknak.

Súlyos a diagnózis. És… gondoljunk rá sokat!

(Nehéz ez. Így szinte mást nem is mondanak.)

Mennyi, de mennyi jót köszönhetnek neki

ezek a zajos, eleven, szeretnivaló kis nebulók!

Nevelgetett és terelgetett sok-sok tanulót,

apró, ilyen-olyan csibét és csibészt,

kit gyermek-gonddal húzott az iskolapad,

és kacagó mosolyok gurultak szerteszét,

ha Ő az órán a padsorok között elhaladt…

Vicces volt a kétszer kettő, ahogy a táblán koppant,

és babzsák-csaták színesítették a számolás

nehéz vagy olykor súlyos tanát,

majd roppant a kréta a kézben, hogy egyre

és egyre jobban menjen az írás, az olvasás.

A táblán gyöngy betűk jósoltak

az ifjúságnak tudástól fényes, szép jövőt.

Így kerekített mindig, hogy ne csak

a bizonyítvány hirdesse, itt tanulni érdemes,

de emberkéből ember legyen majd,

legyen ő bár  gyenge, közepes, jó  avagy jeles.

Peregnek a napok és nem mondanak

Róla semmi bíztatót….

Bár tudnánk, bár hallanánk Felőle

legalább egy icike-picike jót…

(Küldött Neki az osztály egy szép és tarka,

katicás színezőt, ákombákom sorokkal oldva,

hogy érezze…várjuk, ó, nagyon várjuk vissza!)

 

Hétfőn félve nyitottam meg a KRÉTA-emailt,

és zokogó szívvel olvastam. Elment.

A hajnal csodás lelkét, úgy hiszem, puha,

fehér felhők hátán vitte az égig.

Az osztályt, jaj, bár másképp lenne… de már

nem ő kíséri, a negyedikig…

 

Isten Veled, drága Tanítónéni!

Most minden bizonnyal egy földöntúli réten sétálsz,

ahol virágok nyílnak, olyan magokból égbe szökve,

melyeket Te hintettél nap mint nap körünkbe,

mindennapi, nem hivalkodó,  fényes szeretettel.

 

2024. február. 2.

 

 

eskarita•  2024. február 12. 08:16

Gondolatok egy őszi dióhéjban

 

Első (versnek kinéző) versem ...


Ó, messzi táj, ó, szép világ,

de nagyon óhajtlak már!

Csöpp lelkem száll velem

és zsenge álmokat sző az ábránd.


Valahol, a földön túl,

az élet és  vágy összehajol,

s nászukból, a bús mából

gyenge rózsaszál virul.

 

A kikelet -nézd- integet,

hív a bíborban rejlő hajnal.

Színes képzetek, huncut szellemek

szívedben örömnek rügye fakad.

 

Virgonc táncot járnak ők ott

szívedet lábnyomuk megbélyegzi,

írsz néhány sort, és postázod

szív a szívet így érinti.

 

Fáradnak már, daluk se száll

lépteik egyre lassúbbak,

puszta valóság, gond- és baj-morzsák

őszülő fejedre csendben hullnak.

 

Megkondul a harang, integet ez a hang,

feketén sóhajtanak az emberek.

sápad már a virág, ellobban a gyertyaláng,

kidől a mohos, korhadt fakereszt.

 

De puha fény száll feléd,

oszlik már a múlt s a rég,

bimbót bont a friss zöld idő.

Feltárul a kapu, fejeden koszorú,

s az örökben trónusa elé borulsz.

 

1993.

 


eskarita•  2024. február 12. 08:10

Istenem, mondd meg nekem...

Egy "keresős vers"...még a kezdetekből...


Istenem, mondd meg nekem,

mi az, ami átsegít sok nehéz fergetegen,

amiket az élet teremt vénséges perceiben.

 

Istenem, mondd el nekem,

mit ígér a szerelem,

amikor minden puszta gyötrelem,

s az emberi göröngyös szíveken

minden csak vad hajtást terem.

 

Istenem, szólj, ne hallgass semmit el,

az életem rejtelme, a titok érdekel,

amit eltakarsz, s én semmit nem tudok,

csak talán majd egyszer, miután meghalok.

 

Istenem, mondod, a kegyelmed út,

melyen biztos célba jut az eltévedt élet,

kódorgó lélek, igen, ezt ígérted.

 

Istenem, hidd el nekem,

én hiszem az én hitem,

próbálok élni, sohasem félni,

hogy merjek, igazán, emberként élni.

 

Istenem, szólj, ne hallgass semmit el!

Az életem választ kér, hát válaszolnod kell!

Mert létem a kincsem, erőm még sincsen,

Ajtódon ott van kezem a kilincsen.

 

1993.