eskarita blogja

„Az élet egy sziget a magány tengerében. Egy sziget, amelynek sziklái: a remények, fái: az álmok, 

virágai: az egyedüllét, patakjai pedig a szomjúság.” (Kahlil Gibran)

 

Festmény egy szigetről

- a lélek bolyongása a maga szárazföldjén -

 

Zegzugos sziget, mit a lélekóceán

végtelen vize dajkál: ott lakom. Van víz,

élelem, egy kis fészek, elegendő.

Barangolok benne, izzadtra gyűrt,

örökölt térképem szorongatva.

Néha mocsaras vidéken járok,

magasra dúcolt félelmeim

ingatag gólyalábain. Máskor

sárban taposok, puha bakancsom

kényszerű-biztos szorításában.

Olykor, lángoló, önfeledt nyarakon

homokot pergetek, futok mezítláb,

égig nyújtózom. Ha elérném

az ezersugarút, tán elhamvadnék benne…

Sápadt holdvilág alatt törékeny

házamba bújok,

Ne halljon senki, ne lásson senki.

Majd a hullámokba lépek. Hangjuk

hallgatom, csipkézik a sziklát, üvegtestük

cseppekre pereg szerteszét.

A lélekhullámzás meg-meg tántorít.

Talajt keresek, menekülök vissza,

erős törzsű fa alá,

nagy, zöld, bársonyos levelek alá.

 

 

 

 

…Milyen érdekes, hogy ezen gondolkoztam 15 évesen és közel 30 év múlva is ezen gondolkozom…

pedig, ha most újra 15 lehetnék, azt gondolom, hogy nem ezen gondolkoznék :)

 

Pereg a homok

 

Képek, emlékek,

eltűnve minden,

boldogság-kincsem,

örökké nincsen.

 

Nap napra eljő,

zuhog az idő,

pereg a homok,

egyszer meghalok.

 

Végtelen álmom,

a jövőt így várom,

véges az utam,

ami enyém, a múltam.

 

Ezernyi lélek,

keserves évek,

víg-szilaj kedélyek,

ködfátyolt éltek.

 

Átlátszók voltak,

mind elfoszlottak,

titkukat őrzik,

magukba fűzik.

 

Szép volt és jó volt,

de most már elmúlt,

a volt jó és volt szép

immár csak emlék.

 

Így élünk hát mi,

örökre itt lenn,

időnk mindig van,

nyugalmunk nincsen.

 1993.