eskarita blogja

Gondolatok
eskarita•  2025. május 11. 19:11

Pitypangos

“Pitypangra fújok, szél vagyok:
repülnek ernyős csillagok.
…és a pihés ernyők alatt…
rejtőzik az aprócska mag.”

Devecsery László: Pitypang

 

Pitypangos

 

Kedvem éled, ébred,

pitypang száron szökken,

könnyű szellő bóbitát hint

odakünn, a fűben,

bár akad kis tavaszi

fáradtság még bennem,

hirtelen annyi-annyi

mindent kéne tennem:

például, ha süt a Nap,

a fényébe állva,

felesleges töprengést

az elmémből kizárva,

ami túlért, kétely-kaszat,

messze fújdogálni,

ami melengetett hajdan,

szív-magokba zárni,

magam magam által pedig

végre elengedni,

a friss fűben, az életbe

belehemperedni.

Kártyázni, kis kópéimmal

rendre perbe kelve,

ping-pongozni, pattogós

meccsünkbe feledkezve,

csak hogy sok-sok vidám kacaj

szaladjon az égre,

és e fényes május-napon

feloldódjunk végre!


eskarita•  2025. április 28. 20:41

Csak még egy verset adj...

Csak még egy verset adj, Uram, hogy elmondhassam,

hogy rejtett jeleidben kikutassam, honnan hová

haladok, toporgok -e, vagy szárnyakkal szárnyalok,

jó -e a jó, rossz -e a rossz… vajon létezik gonosz?

Vagy csak a saját rejtekünk száz kis szörnye tolong

a lelkünk ellen, ha éjjel izzadva ébredünk?

És, amikor a Nap felragyog, feldobban a szívhang,

a rügy, a zöld ág, az égkék ismét élni bíztat,

hisszük -e, mégis, újra: csodák közt létezünk?

Vajon, ha terhel életünk, elbírunk - e a bajjal?

…hisz’ tavaszod mindig éltet, rigó és cinke dallal.

Ugye nem lehet, hogy a világi közöny és

gyomrunk görcsös szorongása erősebb legyen,  

mint lelkünk kitartó hívása:  élj, élj, most, most:

lehetőleg, két lábadon megállva, itt, e földön,

két karoddal ölelve, kit szeretni adott az élet,

férjet, kis fiakat, akik nagy dolgokra érnek,

bár még zsenge csemeték és sosem lehet

a figyelem, a jó szó, a türelem… elég.

Zűrös a világunk, de ez itt nem lehet mentség,

mert él, él még sokunkban bujkáló emberség!

Régészkedjük ki a veszni látszó … értékeket,

hová magot szórtak, lássunk virágzó földeket!

 

Uram, adj erőt, hogy újra és újra legyen

miből adnom, magamnak úgy, mint másnak is,

kedvet, s ami még kellhet, ma és majd… másnap is.

 

Hiszen Tőled való a szívembe kódolt gondolat:

Te írod bennem, miképp én írom Benned…sorsomat.

 

2025. 

 

eskarita•  2024. április 12. 20:41

Esti merengés

 „Te győzz le engem, éjszaka!

Sötéten úszó és laza

Hullámaidba lépek.

Tünődve benned görgetik

Fakó szívüknek terheit

A hallgatag szegények.”

 Pilinszky János

 

Esti merengés

 

Szellő hajtja kint a fákat,

bent borong az este…

Egy kopott kis hangulat

szív-alagutat keresve

tévelyeg. Bolyong, szédeleg.

Milyen megfoghatatlan!

Rímek között botladozva,

esetlen foglalatban…

Úgy csavarnám helyére!...

Vágynám, hogy törékeny létünk

 villanykörtéje ismét felragyogjon…

valami igazán, színnel sziporkázó,

szívmeleg fényt hozzon…

Lelkünkre ne égjen sötét korunk!

Ott vakon tapogatunk a semmibe,

elveszve emberi gyarlóságaink

és gyarló emberségeink

kanyargós útvesztőibe’.

Későre jár, az álom lassan,

fondorlatosan megtalál.

Íme, egy másik világ kapuja vár.

Lebben a lélek, a test pihen. Az agy,

ki tudja, éjjel mennyi mindent

összerak, szétszed, összerak.

Pihenj hát, fáradt test,

lélek, szálldoss, szenderedj!

Járd be gondok és vágyak

kódolt labirintusát, éld át,

éjről-éjre, öntudatlan,

nappal teremtett világod

rejtélyes metamorfózisát.

eskarita•  2024. március 29. 08:47

Rabmadár

Egy korábbi versem, bent rekedt bánatokról…(amik azóta, hál’isten, már utat találtak kifelé…)

 

 “Oh a bánat, mit elmondunk, nem oly mély,
Mihez részvét, vigasztalás hozzáfér;
Csak az a bú, mit enyhítni nincsen út,
Amit soha, soha senki meg nem tud.” (T. K.)

 

Rabmadár

 

Legalább lenne rá szavam,

halk igék között hontalan

kutatnám, ha érteném,

hogy mi’ lépre léptem én.

A szívemen érc hasad,

pengő jégdallam szalad,

mint égbe zengő rianás,

mégsem hallja senki más.

Rabmadár az érzelem,

karcos torkú félelem

zárja énekhangomat,

bent rekedt pár gondolat

és ez immár így marad,

mélyre zárva, hallgatag.

 

 

 

eskarita•  2024. február 12. 08:16

Gondolatok egy őszi dióhéjban

 

Első (versnek kinéző) versem ...


Ó, messzi táj, ó, szép világ,

de nagyon óhajtlak már!

Csöpp lelkem száll velem

és zsenge álmokat sző az ábránd.


Valahol, a földön túl,

az élet és  vágy összehajol,

s nászukból, a bús mából

gyenge rózsaszál virul.

 

A kikelet -nézd- integet,

hív a bíborban rejlő hajnal.

Színes képzetek, huncut szellemek

szívedben örömnek rügye fakad.

 

Virgonc táncot járnak ők ott

szívedet lábnyomuk megbélyegzi,

írsz néhány sort, és postázod

szív a szívet így érinti.

 

Fáradnak már, daluk se száll

lépteik egyre lassúbbak,

puszta valóság, gond- és baj-morzsák

őszülő fejedre csendben hullnak.

 

Megkondul a harang, integet ez a hang,

feketén sóhajtanak az emberek.

sápad már a virág, ellobban a gyertyaláng,

kidől a mohos, korhadt fakereszt.

 

De puha fény száll feléd,

oszlik már a múlt s a rég,

bimbót bont a friss zöld idő.

Feltárul a kapu, fejeden koszorú,

s az örökben trónusa elé borulsz.

 

1993.