eskarita blogja
GondolatokPitypangos
“Pitypangra fújok, szél vagyok:
repülnek ernyős csillagok.
…és a pihés ernyők alatt…
rejtőzik az aprócska mag.”
Devecsery László: Pitypang
Pitypangos
Kedvem éled, ébred,
pitypang száron szökken,
könnyű szellő bóbitát hint
odakünn, a fűben,
bár akad kis tavaszi
fáradtság még bennem,
hirtelen annyi-annyi
mindent kéne tennem:
például, ha süt a Nap,
a fényébe állva,
felesleges töprengést
az elmémből kizárva,
ami túlért, kétely-kaszat,
messze fújdogálni,
ami melengetett hajdan,
szív-magokba zárni,
magam magam által pedig
végre elengedni,
a friss fűben, az életbe
belehemperedni.
Kártyázni, kis kópéimmal
rendre perbe kelve,
ping-pongozni, pattogós
meccsünkbe feledkezve,
csak hogy sok-sok vidám kacaj
szaladjon az égre,
és e fényes május-napon
feloldódjunk végre!
Csak még egy verset adj...
Csak még egy verset adj, Uram, hogy elmondhassam,
hogy rejtett jeleidben kikutassam, honnan hová
haladok, toporgok -e, vagy szárnyakkal szárnyalok,
jó -e a jó, rossz -e a rossz… vajon létezik gonosz?
Vagy csak a saját rejtekünk száz kis szörnye tolong
a lelkünk ellen, ha éjjel izzadva ébredünk?
És, amikor a Nap felragyog, feldobban a szívhang,
a rügy, a zöld ág, az égkék ismét élni bíztat,
hisszük -e, mégis, újra: csodák közt létezünk?
Vajon, ha terhel életünk, elbírunk - e a bajjal?
…hisz’ tavaszod mindig éltet, rigó és cinke dallal.
Ugye nem lehet, hogy a világi közöny és
gyomrunk görcsös szorongása erősebb legyen,
mint lelkünk kitartó hívása: élj, élj, most, most:
lehetőleg, két lábadon megállva, itt, e földön,
két karoddal ölelve, kit szeretni adott az élet,
férjet, kis fiakat, akik nagy dolgokra érnek,
bár még zsenge csemeték és sosem lehet
a figyelem, a jó szó, a türelem… elég.
Zűrös a világunk, de ez itt nem lehet mentség,
mert él, él még sokunkban bujkáló emberség!
Régészkedjük ki a veszni látszó … értékeket,
hová magot szórtak, lássunk virágzó földeket!
Uram, adj erőt, hogy újra és újra legyen
miből adnom, magamnak úgy, mint másnak is,
kedvet, s ami még kellhet, ma és majd… másnap is.
Hiszen Tőled való a szívembe kódolt gondolat:
Te írod bennem, miképp én írom Benned…sorsomat.
2025.
Esti merengés
„Te győzz le engem, éjszaka!
Sötéten úszó és laza
Hullámaidba lépek.
Tünődve benned görgetik
Fakó szívüknek terheit
A hallgatag szegények.”
Pilinszky János
Esti merengés
Szellő hajtja kint a fákat,
bent borong az este…
Egy kopott kis hangulat
szív-alagutat keresve
tévelyeg. Bolyong, szédeleg.
Milyen megfoghatatlan!
Rímek között botladozva,
esetlen foglalatban…
Úgy csavarnám helyére!...
Vágynám, hogy törékeny létünk
villanykörtéje ismét felragyogjon…
valami igazán, színnel sziporkázó,
szívmeleg fényt hozzon…
Lelkünkre ne égjen sötét korunk!
Ott vakon tapogatunk a semmibe,
elveszve emberi gyarlóságaink
és gyarló emberségeink
kanyargós útvesztőibe’.
Későre jár, az álom lassan,
fondorlatosan megtalál.
Íme, egy másik világ kapuja vár.
Lebben a lélek, a test pihen. Az agy,
ki tudja, éjjel mennyi mindent
összerak, szétszed, összerak.
Pihenj hát, fáradt test,
lélek, szálldoss, szenderedj!
Járd be gondok és vágyak
kódolt labirintusát, éld át,
éjről-éjre, öntudatlan,
nappal teremtett világod
rejtélyes metamorfózisát.
Rabmadár
Egy korábbi versem, bent rekedt bánatokról…(amik azóta, hál’isten, már utat találtak kifelé…)
“Oh a bánat, mit elmondunk, nem oly mély,
Mihez részvét, vigasztalás hozzáfér;
Csak az a bú, mit enyhítni nincsen út,
Amit soha, soha senki meg nem tud.” (T. K.)
Rabmadár
Legalább lenne rá szavam,
halk igék között hontalan
kutatnám, ha érteném,
hogy mi’ lépre léptem én.
A szívemen érc hasad,
pengő jégdallam szalad,
mint égbe zengő rianás,
mégsem hallja senki más.
Rabmadár az érzelem,
karcos torkú félelem
zárja énekhangomat,
bent rekedt pár gondolat
és ez immár így marad,
mélyre zárva, hallgatag.
Gondolatok egy őszi dióhéjban
Első (versnek kinéző) versem ...
Ó, messzi táj, ó, szép világ,
de nagyon óhajtlak már!
Csöpp lelkem száll velem
és zsenge álmokat sző az ábránd.
Valahol, a földön túl,
az élet és vágy összehajol,
s nászukból, a bús mából
gyenge rózsaszál virul.
A kikelet -nézd- integet,
hív a bíborban rejlő hajnal.
Színes képzetek, huncut szellemek
szívedben örömnek rügye fakad.
Virgonc táncot járnak ők ott
szívedet lábnyomuk megbélyegzi,
írsz néhány sort, és postázod
szív a szívet így érinti.
Fáradnak már, daluk se száll
lépteik egyre lassúbbak,
puszta valóság, gond- és baj-morzsák
őszülő fejedre csendben hullnak.
Megkondul a harang, integet ez a hang,
feketén sóhajtanak az emberek.
sápad már a virág, ellobban a gyertyaláng,
kidől a mohos, korhadt fakereszt.
De puha fény száll feléd,
oszlik már a múlt s a rég,
bimbót bont a friss zöld idő.
Feltárul a kapu, fejeden koszorú,
s az örökben trónusa elé borulsz.
1993.